Otto Nordenskjöld

És az is, amikor Otto Nordenskjölddel kriketteztem. Mert hogy ez volt, lépcsőfutás a kistesiben, medicindobás a betonospályán vagy krikett a dudvában - alap, hogy a krikettet választottuk. Krikett, krikett, krikett. Befoglaltuk a kispadot, amit előtte gondosan megépítettünk taposott ringlóból, cseresznyeágból meg kitömött bagolyból, amit a bioszszertárból csórtunk nagyszünetben, később elmondom. Mondták, mi ez, kispad a cseréknek, így a válasz, belementek. Ott ültünk. Mondom a haveromnak, Ottó, én belőled tartottam kiselőadást ötödikben, nem semmi egy figura vagy, svéd bajszos. Ottó, mint délisark-kutató, azt feleli, nofene, ilyet se hallottam még. Befagyasztani a hajót a jégtáblába, az mekkora ötlet, emlékszem, ötödikesen rajongtam ezért, és hogy én is be akartam fagyasztani magam egy jégtáblába, meséltem neki, majd megkérdeztem, mégis hogy ment ez az egész. Azt mondta, így képzeljem el: vadmód süt a nap, műanyagszékek a hajótaton, kisasztalon citromsárga műanyagrádió, kistálkában szotyi, vágódeszkán három fej szalonna meg kandírozott cukkini (gibraltári szoros), rahedli seggrészeg tengerész tahó-rőt, norvég bajsza alatt olcsó napszemüveggel (szakadt albán piac), ócska gramofon csorba tűvel szajkóz valami skandináv kuplét, hajó előtt jeges tenger, hajó alatt jégmező, ahová néha leugranak hokizni, hajó mögött pedig pöttyös keszkenővel integető importringyók, és a távoli parton elvétve néhány feleség. Pont így képzeltem. Aztán hívtak, hogy csak álljunk be krikettezni, én a Vili helyére, ő meg a piros csapatba, de nem álltunk, mert szart se tudtunk a krikettről. Csak azt tudtuk, hogy a krikett a legjobb kifogás, ha meg akarjuk verni a Vilit, de a Vili ekkor már hótvéres volt, és amúgy sem lett volna értelme beállni a helyére. El is mentünk uzsonnázni. Persze valamelyik hajdinapöcsű felsős már megint átlyukasztotta az összes iskolakakaó fedelét a hüvelykujjával, pedig havonta egyszer kapunk ilyesmit, panaszkodott Nordenskjöld, már mindegy, marad a parizer. Lógó orral ültünk be tanulószobára. A harmadik sorban bóbiskoló Vilit hagymaszín hegek borították, és a szalámicsík a szája szélén alvadt vér benyomását keltette. Erről beszámoltam expedícióvezető barátomnak. Megkérdezte, miről beszélek.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egészségnapon arról tartott beszédet, hogy miért lapos a tej, és én elhittem.

Fred Durst

Meg az, amikor Fred Durst-tel kifosztottunk egy hipermarketet. Na, az sem volt egy próbaszántás. Akkoriban mindketten csúnyán le voltunk égve, munkanélküli konzervsajton éltünk meg zacsigalócán, tarháltunk a kéregetőktől, kiloptuk az alvó cigány alól a hangszertokot, kiscsoportostól az uzsit és a walkmant, egy köztisztviselőnek pedig lemetszettük az inggallérját, amíg a pirosmetróra várt, de a mandzsettáját már nem adta. Gengeltünk és hideg éjjeleken felgyújtottuk egymást, én és Fred. Pont egy ilyen alkalommal jött az ötlet, hogy törjünk be az uszodával szemközti déembe, és akkor már biztos jó lesz, így tanakodtunk, miközben másztam ki a medencéből hajnali háromtájt. Jól van, Dörszt, te affektáló rapper, csináljuk ezt, ez jó lesz, de azért máskülönben ne gyújts fel többet. Nem is gyújtott. A hipermarket üres volt és csukva, tehát betörtük az egyik ablaküvegét. Szól a riasztó, mondom, hallja, mondta ő, és bemászott. Én megvágtam a bokámat. Megkerestük a villanykapcsolót, és a mennyezeti neonok némi pislákolás után sorra fényleni kezdtek, mint a mátrix. Vinni akartunk egy bevásárlókocsit, de nem volt nálunk húsz forint, csak egy darab zeller, azt beletömtük, de nem kattant. Aztán úgy gondoltuk, baszni rá, csak vigyük, amit és amíg lehet, meg bréksztáff. Így szereztem tehetős mennyiségű pez-cukorkát bohócfejű pezadagolóban, egy üveg brandyt, macskaalmot és fitness-szappant, a Muzsika hangját kettőkilencvenhétért, két csomag halacska-alakú telekrékert, kefírt, parizert és magyar kártyát. Azért ennyit, mert ennyi fért a zsebeimbe. Pofaszakállas barátom láthatóan leragadt a halpultnál - víztől csöpögő pulcsizsebéből nagy busaszemek bámultak rám, füle mögött pennaként keszeg csücsült, a mellszőrén megtapadt a vékonyra szelt lazac. Volt nála még egy tízdarabos pingponglabda-szett, meg egy feketeribizlis aktívia, és amennyire láttam, cudarul érezte magát. Azt mutatta, húzzunk a gedvába, mert mindjárt itt vannak a zsaruk, de akkor már ott voltak, és futni kellett. A busa kikandikáló fejcsúcsa föl-lejárt Fred zsebében, ahogy menekültünk az alkoholmentes sörök és szardellás pudingok hipermarketi labirintusában az igazságszolgáltatás suta minotaurusza elől, és Ariadné fonalát kizárólag a gondatlanságból elhullajtott pez-cukorkák jelentették, amiken elcsúsztunk. Mindazonáltal a bohócos pezadagoló különösen nagy szolgálatot tett a rendőrökkel sorra kerülő közelharcban, de sajnos csak megtévesztés szintjén. Végeredményben gumibottal összevertek, és felhívták anyámat, aki nem vette fel. Fred sikeresen meglógott a déem halaival, és másnap halszagúan belépett a Limp Bizkitbe, ami ekkor már csak rá várt. Az éjszakát egy kalodában töltöttem a Klauzál tér közelében.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Belém kötött táncórán egy névtelen szovjet egyetem alagsorában.

Ptolemaiosz Klaudiosz

És ne feledjük azt se, amikor Ptolemaiosz Klaudiosszal voltam heringhalász. Emlékszem, az volt az első napom heringhalászként, feltereltek valami irdatlan heringhalász-hajóra, aminek a nevében gyanúsan sok ékezet volt, mondhatni más sem volt, csak ékezet, tehát Höggenmörde Sördebjorg, vagy valami hasonló. Viszont a neve ellenére volt vagy hat emeletes, ide tereltek fel, és azzal irány fejjel a balti tajtékoknak. Mindenkinek adtak egy hálót, és onnantól oldd-meg-magad szisztéma alapján húsz fitying per hering, nem tudom már mi volt a pénznemük, de gondolom ströjfdöm. Jól van, kiülök a tatra a harmadikon, idő szép északi-tiszta, csukám alatt északi habok, pofámat szederjesre csípi a szembe-északi-szél, tehát kidobom a hálót, és heringre várok. Hering nem jön, valamit biztos nem veszek figyelembe, de szarok rá, ha az első napodon, melyet heringhalászként töltesz, nem fogsz semmit, csak nem vetnek a vízbe vörös spárgával összekötözve a végtagjaidat. Akkor látom csak, hogy öt méterre ül valami szakállas ürge, görög lehet, így spekulálok, aztán beugrik, hogy hisz ez Ptolemaiosz, az a bizonyos. Hering-tekintetben ő is elég tanácstalannak tűnik. Haló, ordítom neki, Ptolemájosz, te meg mit keresel itt, nem jött be a földgömb-franchise, vagy mi van veled. Erre így idegesen hadonászik, mint aki szúnyogot hesseget, és pisszeg, hogy itt most ő nem felismerés tárgya, mindenki foglalkozzon a maga dolgával, így mondta. Mondom, mért és odamentem. Egyrészt, hogy takarodjak, másrészt, hogy itt rejtőzködik, mert a Föld mégiscsak lapos, legalábbis ezzel tömik a fejünket a vérszomjas jezsuiták, az ő fejére meg díjat tűztek. Mondom, mennyit. Ötezret. Az sok vagy kevés, és mi ötezret, de itt már elkezdett gyanakodni, úgyhogy nem érdeklődtem tovább. Azt mondtam, hogy én hiszem, hogy a Földbolygó az nem valami lapos dolog, mert akkor a Tolvaj tanár úr mért mondta volna, hogy a kisgé mindenhol más, és az északi sark mért lenne sark (hisz így se az). Erre megörül, és azt mondja, fogalmam sincs, mi az istenről hadoválsz, de gondolkodsz, és ez tetszik. Nekem meg tetszett a szakálla, na és. Másnap mindkettőnket a Balti-tenger kötöttsapkás pirannyái elé vetettek, csuklónkon-bokánkon vörös spárga, köldökünkön zsír, de valahogy csak partot értünk Malmőben, mert mindketten okos embereknek számítottunk akkoriban.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy házibulin ráült a vadonatúj Jefferson Airplane-bakelitemre, én mégsem köptem le.

Walter von der Vogelweide

Aztán meg az is, hogy Walter von der Vogelweidétől vettem az első kabriómat. Merthogy az alvadt vérszínű kispolszkival fogadásból belehajtottam egy tűzoltó-készülékbe a High Streeten - csak azt nem tudtam, hogy „Kaszkovics Kázmér has just left the building”, ahogy a sárgaházban hajtogatta az egyik Tibor haverom. Így hát a kocsi totálkár, a karosszéria origami tárgyát képezte, bőrülés orrvérem beszívta, tehát a szerviz esélytelennek látszott. Mondom, nem szarakodom, ennek meg kell lennie: veszek másik autót. Az említett Tibi mondta, hogy a balhanyadik evenyún van egy fasza kis használt-autóker, oda menjek, ha ez történik. Rácsos ajtó, gázolajszag, tehát jó helyen vagyok, csak hol az ipse, ezzel a gondolattal nézek körül.  Aztán látom, hogy ott ül ez a Walter von der Vogelweide nevű forma egy kiégett belsejű, szétroncsolt chevin, és nagyban nézi a futórózsát, ami a szemközti tűzfalon kacskaringózik különböző amőba-formájú varjúhányás-pacák között. Egy szó, mint száz: réved. Köhintek, szevasz, hogy kéne nekem egy kocsi. Milyenre gondoltál, kérdezi azon a bánatos poétahangján, közben sem veszi le a szemét a futórózsáról, ami így utólag lehet, hogy inkább borostyán. Körbenézek, hogy milyen van. Mindenféle van (Wartburg, Moszkvics, Saab), de nekem nagyon megtetszik egy kishibás fekete kabrió. Rámutatok, na az snájdig lenne, ide vele, te borongós költő a tizenkettedik-tizenharmadik századból. Erre már leugrik a chevroletről, bemegy a kisházba a slusszkulcsért, visszajön, és dudorászik valamit. Mondom neki, Walter, neked erről fogalmad sincs, de te vagy az első blues-arc a világon. Közel nyolcszáz évvel megelőzted Robert Johnson-t meg mindenkit. Ilyen témájú szövegekkel, hogy elmúlás meg nők, ezzel a névvel, hogy Walter (többit elhagyod, max találsz valami hangzatos előtagot), és egy valamire való gitárral még híres is lehetsz, merthogy minnesängerként az új évezredben szarni fognak rád, előre szólok. Azt mondja erre, jó, majd meglátja, mert lantot látott már, de olyat, hogy gitár, még nem, az mi. Sóhajtok, hogy akkor ebből a pénzből menjél el a lemezboltba, vegyél egy Junior Kimbrough-korongot, és hallgasd azt, hogy máj májnd iz remblin. Ezt felelem, közben fizetek, ő meg dobja a kulcsot, aztán visszaül az autóroncs tetejére futónövényt bámulni. Legalább tudni fogja, miről szól a dal, gondolom magamban, aztán bepattanok a kabrióba és nagy port verve kihajtok az Vogelweide használtautó-kereskedés murvás udvaráról. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Együtt jártunk kungfuzni, de külön tanárhoz.

Gustav Mahler

No meg olyan sztori is létezik, hogy Gustav Mahlertől vettem narkót. Az egy olyan korszak volt, hogy a kurva életbe, én veszek egy kis narkót, közben csóváltam a fejem, és belefúrtam az öklömet a babzsákszékbe, hogy senki se lássa. Dühös voltam, na, az vezérelt, a fiatalos és olthatatlan düh, meg a suliban az eposzt tanultuk, ami amúgy se érdekelt. Haver mondja, van ez a díler, menjek oda hozzá, azt vegyek narkót, ha már ez jár a fejemben. Odamegyek, fiatal fickó, úgy néz ki, mint bármelyik másik, de nem, ez a Gustav Mahler az énekkönyv végéről, akinek az arcára az egész kilencedik-tizedik-tizenegyedik évfolyam pólyás faszt rajzolt piros filctollal. Most az hiányzott róla csak, amúgy ő volt. Mondom neki, Máler, kéne a narkód. Néz rám, hogy így megismerem, de beszélni az még luxusszámba megy nála. Várok, aztán így folytatom, jaja Gusztáv, vágom, hogy ki vagy, zeneszerző vagy, dalokat írsz, szimfóniákat írsz, és talán énekfakton még tanítanak is, de aki csak azért jár be énekre, hogy a zongora alá dobja a békönszalonnát, miközben a tanár albán népdalt kísér, annak nem vagy más, csak egy fekete-fehér fotó vörös pénisszel. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem volt könnyű feladat rábeszélni, hogy ugyan már, egy spanglit mégiscsak adjon, a rossz hírek ellenére. Ilyet kérdez, ki firkálta össze azt a képet róla, mondom, mindenki firkálta azt, de van egy rövid, szőke göndör hajú gyerek a tizenharmadikban, ha balhét akarsz, kezdd vele, plusz adj egy spanglit, ezt már csak így suttyomban tettem hozzá. Ad egy spanglit, köszönöm. Aztán az a kérdés merül fel, kell-e meszka vagy fetamin, ő már csak így mondja, konduktori lazasággal, de nem kell. Elteszem a spanglit, nem túl drága. Kíváncsiságból még odafordulok, két kérdésem van hozzá. Egyik, hogy oviban nem szopattak-e a neveddel, hogy amikor így ültél és bambultál, esetleg a szád szélén nyál folyt, a bajszos cseh-osztrák óvónő nem mondta-e, hogy jaj, kisfiam, ne legyél már olyan máler. Másik, hogy mért árulsz drogot dühös fiataloknak, akik pöcsöt firkálnak rád, ahelyett, hogy művet komponálnál nyugodt öregeknek, akik gramofon mellett tespednek és hintaszékben. Azt feleli, hogy egyrészt nem, másrészt azért, mert nem fizetik, és mert nem szeretné, ha úgy könyvelnék el, mint valakit, akit csak ősz hajú magatehetetlenek emlegetnek, meg hogy szeretne berobbanni a fiatalok körébe, és ez fűvel könnyebben kivitelezhető, mint komolyzenével. Jó, én azért bírom a zenéd, és ne bántsd a szőke göndör gyereket, mert haver. Azt sem tudom, hova jársz, kiáltja utánam, még szerencse. Meggyújtottam a spanglit. Sokan tarháltak.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Mellém ült és más volt a véleménye a Prodigy-ről, mint nekem, de ő fizetett.

Hüperión

Aztán meg az is volt, hogy megfejeltem Hüperiónt. Tök véletlen volt, szó ne essék róla. Valami boltban mászkálhattam, mert körülöttem polcok tornyosultak a fejem fölé zacsekos tarhonyával, brokkolival, tejjel meg autósrágóval, ahogy így mentem, sorrendben ezek voltak. Aztán ahogy kiérek a tornyos forgatagból, hirtelen nem oda nézek, ahova kellene, gondolom megragadta a tekintetemet valami, ne firtassuk. Szóval amikor visszanézek, előttem terem egy pacák. Hopp, és a visszanézés mozdulatával máris megfejelem, de nem így kocc-szinten, hanem úgy istenesen, ahogy egy jóbarátom mondaná. A pacák elejt néhány krumplit, és felhördül, de nem igazán fájdalomból, csak mint akit kellemetlenül ért a dolog. Ekkor látom, hogy nicsak, ez a Hüperión. Mondom is neki, nicsak, te a Hüperión vagy, de ő nem válaszol, csak próbálja felszedegetni a krumplikat, amik elgörögtek. Hamar összekapkodja, aztán rám néz. Nem igazán tudom, ki vagy te, csak a neved ismerős, de az marha ismerős, szólok hozzá újból, amikor már így szemtől szembe vagyunk. Furcsa, az arca nem derengett sehonnan, de ahogy megláttam, tudtam, hogy ez ő, és hogy már összefutottunk valahol korábban. Erre azt mondja, hogy ő valami titán, meg hogy régebben ő hordozta a napot. Nem fájt, kérdeztem tőle, de ő csak nézett, mint aki azt sem tudja, mi van. Aztán most mit csinálsz, váltok témát, civilben krumplistócoló vagyok, válaszol ő. Büszkeségnek helye sincs a hangjában. Mondom, az meg mi. Hát, van a krumpli, aztán stócolom, így válaszol, és mutatja a hóna alá szedett krumplit, ami állítása szerint van. Olyan a hóna, hogy olyat még ember nem szart. Titánhón. Bölcsen bólintok, majd elnézést kérek tőle a fejelős incidens miatt. Azt mondta, megbocsát, bár arca nem volt rezzenéstelen. Fintorogj csak, krumplistócoló, gondoltam magamban, és ezen felbuzdulva továbbhaladtam a pástétom-szekció felé. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Róla puskáztam a történelmet elemi másodikban.

Fernando Arrabal

Na aztán meg volt olyan is, hogy Fernando Arrabaltól tarháltam dohányt. Láttam, ott állt magányosan egy kamera jó öt-tíz méterre a rendezői széktől. Na, amellett volt ő. Cigit tekerni készült. Másnak híre-hamva sehol. Odamegyek hozzá lottyadt farmerban, banditaborostával a pofámon, mondom, Árrábál, adjál már nekem is egy szálra-valót, ha szépen megkérlek. Erre azt feleli, qué. Mondom tobákkó por favor meg hogy szelaví, azt már csak úgy áltművből. Kelletlenül bólint, és dohányzacskójából kikanalaz egy fejadagot a mutatóujja begyével. Sodord is már meg, ha leszel kedves, szólok hozzá, mikor felém nyújtja bütykös ujja begyét. Nem érti. Virulens szemöldöke haptákba vágja homlokát. Méreget. Azt habogom, papel de bláz, tökmindegy, csak léci sodord meg, mer’ én nem tudok cigit sodorni, jó lenne, ha ezt megértenéd, entiendes, viszem fel a hangsúlyt a végén. Volt idő, amikor tanultam spanyolul. Amúgy meg kurvára süt a nap, be kéne húzódni a kőfal árnyékába, de már nincs pofám erre is megkérni. Csípi a szememet a veríték, és reményteljesen várakozom. Előveszi a dohánypapírt, és elkezd sodorni egy cigit, biztos a magáét, így gondolkodom. Aztán eszembe jut, hogy hiszen én nem csak tarhálni jöttem, és előveszek a farzsebemből egy fekete szappant. Mutatom neki, de nem reagál, csak tekeri a cigarettát. Mondom, na, öregem, mit gondolsz, nem mutatna ez igazán fáintosan valami szürreális ródmúviban, nagytotálban, a főhős belsőmonológja alatt, mi. Vajon nem ezt a fekete szappant kántálnák a pincebogár-szagú ártmozik húsz évvel később. És a bereggelős torrentoldalak nem ennek a filmnek a vhsripjét szórnák szerte szét a világba, mégpedig azt a verziót, amit valaki még a nyolcvanas években vett fel videóra a szerb dunatévé éjjelkettes filmműsorából, és a felvételen minden félpercben borzasfekete csík futna fentről lefelé, és már megkékültek volna a kép szélei, és a csávó még szerb feliratot is eszkábált volna hozzá, amit egy jólszituált mozdulattal beleégetett volna a videókaziról bedigitalizált avifájlba, hogy a világon mindenki értse és örüljön, szóval szerinted mindez nem lenne, érek a kérdés végére. A cigaretta már a szájában volt, távolba révedve szívta, rám se hederített. El jabón negro, szóltam végül minden maradék emlékemet összeszedve. A kánikula mintha hagymát pucolt volna az arcomon. A spanyol szavakra Fernando rám, majd a fonnyadozó, barnás szappanmaradékra nézett, elvette, cserébe kezembe nyomta a dohányzacskót, és lassan elballagva behúzódott a kőfal árnyékába. Gesztusaiban az volt, hogy mi most a Viva La Muertét forgatjuk, baszd meg, és ne gyere utánam. Akartam mondani, hogy de hiszen nincs is itt senki, de már nem volt pofám a gesztusaira reagálni. Jó ideig ott maradtam a magányosan szobrozó kamera mellett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy családi fotóján strandlabdázom a háttérben.