Sun Tzu

Máskor Sun Tzuval előztem meg rablást. Vagyis hát megkíséreltem megelőzni. Hogy hogyan kerültem Kínába, arra a válasz, hogy valószínűleg repülőgéppel, hacsak nem ott, vagy nem a környéken születtem. Mindenestre ott voltam, márga-szín kínai út porát fölverve, batyuval a hátamon poroszkálva kelletlenül bő nadrágban. Mellettem Sun Tzu, szemöldöke mintha bajsza lett volna; gyapjas sapkakontya úgy meredt az égnek, mint egy fél szaloncukor. Betértünk egy saolin-alakú gyorsbüfébe a kínai fák közé, nem túl messze ahhoz a helyhez, ahová tartottunk. Én pekingi kissárkány-(inkább mondjuk csirke)-levest ettem, Sun pedig tavaszi tekercset, csakugyan Kínában vagyunk, gondolkodtam emiatt. Persze a pultnál fogyasztottunk műanyag tálkából műanyag kanállal, mellettünk pedig kerekszemű európaiak mutogattak a kirakatra, hogy KACSA, DUCK, ÉRTED, GIVE DUCK, CVÁJ ADAG, miegymás. A pult mögötti lány fáradtan mosolyogva tett eleget, amin felbuzdulva Sun Tzu a fejét csóválta apró fekvőnyolcasokat rajzolva szaloncukor-sapkakontyával a sűrű, kínai levegőbe. Mondom, Szuncu, hadvezér-komám, világosítanál már föl, hogy akkor most a te neved cével van, vagy csével vagy tézével van, netalán duplavével van, merthogy így is láttam már leírva, ne nézz így rám, hunyori pajtás. Azt feleli a hetvenes évek hong-kongi kung-fu-filmjeinek hosszú és sok esetben sorsdöntő másodperceket késő, román alámondásával (a Cadillac Man és Az exkommandós 2 című filmeknek hamarabb nyoma veszett az arany kilencvenes évek videotékáiban, mint ezeknek, hogy például 39 véres ökölcsapás - starring félmeztelen kínai férfi -), szóval így azt mondja, hogy az ő nevét se cével, se tézével, se duplavével nem írják, mert az ő neve kínai, minthogy ő maga is, és a kínaiak úgynevezett Han-írást használnak, melyben bizonyos logogramok jelölik az egyes morfémákat, szavakat, fogalmakat. Bullshit, szartam rá magamban, miközben egyre kevésbé ízlett a leves, de mielőtt már nagyon nem ízlett, hirtelen ott termett két ember és símaszkban. Kezükben pisztoly, álláspontjuk fenyegető, minthogy ide (tehát oda) az összes pénzt. Szegény lány a pult mögött. Ez támadás, véltem, mit tegyünk, Sunny Boy, hisz te írtad a háború művészetét, emlékszel, biztos van rablótámadásra valami örökérvényű formula. Nincs. Merthogy más idők meg a szokásos handabandázás: bölcs vagyok, keveset beszélek, szemöldököm mint bajszom, értem a mindenséget, hunyorítok, én varrtam biztos a ruhámat is (naturális). És amúgy is hogy jön ide a háború, plusz nekik pisztolyuk van, nekünk meg levesünk, úgy hogy elbűvölő nyugalommal egyem csak tovább, amit kértem, mi az. De én közbeléptem. Anyád hátán szántson végig lángoló makkal a kutya-úristen, ordítottam az alacsonyabbiknak, mert nem ugyanolyan magasak voltak, hanem különböző. Erre a magasabb szó nélkül vállon lőtt. Biztos magára vette. Ezután elvették a tárcáinkat, odaszigszalagoztak a pultos lányhoz (vagy őt hozzánk, csak ezen ne akadj fenn), megették az ebédünket, majd otthagytak, ahogy ők gondolták, megrohadni. Sun Tzu csak csóválta a fejét. Az okostóbi. Hármunk közül ő fingott először.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyszer összekevertem valakivel, azóta együtt járunk jóga-tanfolyamra.

Simonyi-Semadam Sándor

Meg adalékként mondom, hogy Simonyi-Semadam Sándorral készültem a kerületi pingpongbajnokságra. Úgy történt, hetente kétszer-háromszor, hogy suli után leugrottunk, a Bleyer Jakab utcában volt kis kondipince, belmag két és fél méter, ott béreltünk tölgyfaütőket, amiken kötelező jelleggel lifegett a szoft, de kit érdekelt. Ide ugrottunk le. Vak (vagy napszemüveges) bácsi volt a tulajdonos, kempingszéken ült moccanatlanul, kőtrollként a sarokban - ő adta a narancssárga stiga-labdákat, napjában többet is, aminek nem örült. Feje mellett egy bőregér-színű kazettásmagnóból Plastic Bertrand szólt álló nap, állítólag két szám, de mi nem tudtuk őket megkülönböztetni. Pingpongozni egész jól lehetett rá, élni kevésbé, de mit lehetett tenni, semmit. Néhány mennyezetre irányított „lecsapás” után (melyek a zenébe fifikásan ágyazott „vújívű”-k felcsendülésekor, tehát nem ritkán voltak esedékesek) betávoztunk az öltözőbe, mert volt öltöző, és mint a profik, törölközővel a nyakunkban figyeltük önnön testünk izzadását. Közben beszélgettünk. Mondom neki rapelve, Simonyi-Semadam, te nem hosszú ideig, de nem kevésbé keserves időszakban miniszterelnöki posztra juttatott politikus, aláírni trianont nem az az ágybavizelés típusú akció, bár hasonló végkimenetelű, szóval nem irigyellek, amúgy hogy vagy. Azt feleli, volt már jobban, amúgy meg nem ő írta alá, hanem a külügyminiszter meg egy háromnevű „rendkívüli” követ, de hát valakinek sorra kellett kerülnie, teszi hozzá. Én biztos azt csináltam volna, hogy ha már politikailag súlytalannak vagyok betitulálva, hogy anyátok súlytalan (keményen kell bánni ezekkel az antant-huligánokkal), és mikiegereket rajzolok a békeszerződésre, vagy galacsinba gyúrom és passzolgatok a lojddzsodzs fölött, vagy aki ott volt, afölött, hogyha kell, akkor vedd el, mint általánosban az uzsisdobozzal. Azt mondja, ez nem lett volna igazán méltó viselkedés egy béketárgyaláson, de azért utána egyértelműen berúgtak a küldöttségben. Bezzeg Belgium területeket kapott Németországtól, azért mondja a Plastic Bertrand félpercenként, hogy száplánpurmoá meg hogy vújívű franciául - egyúttal egyszer ki kéne már lopni a góliátelemet abból a kazettásmagnóból. Sanyi szerint ez a következtetés messzemenőbb, mint megokolt, de valóban ki kéne. Erre a következő héten sor került, a vak troll bá őszinte bánatára és ezzel egybekötött fennhangú kijelentésére, hogy mi oda többet soha, vagy ha igen, akkor páros lábbal, szóval menjünk az anyánkba szörfözni. A kerületi versenyre szabadtéren került sor. Minden reményünk a mennyezetben volt. Nem jutottunk tovább.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyikünk sem látta a Das Boot végét, hasonló okból.

Kofi Annan

Azután nem mással, hanem Kofi Annannal utaztam a kilences villamos ütközőjén. Képzeljétek. Akkoriban még nem volt, hogy zzz és rádbasszák az ajtót, vagy nem férsz fel, mert a néni ott tromfol neked három semmirekellő szatyorral. Persze kalauzok szép számmal éltek, böngésztek és kérték a jegyedet-bérletedet, de hát mit nekünk jegy, mit bérlet, mit regulák görcsös betartása - inkább felsunyultunk az ütközőre, a vagányabbja legalábbis. Így aznap is, mentem az Orczy Kertbe cserjét lopni vagy ültetni, de az biztos, hogy egy gyakorlott kaméleon-sasszéval felpattantam a vagon hátuljára. Számban autósrágó, balkezemben üveggolyók, jobb kezemben csavaros fagyi, nyakamban napszemüveg, zsebemben iPhone, Charizardos tazó, egy fél hotdog és lejárt lottószelvények (jó pénzért a Mechwart téri vakoknak). Felpattanok, látom, nem ám egyedül vagyok, ott gubbaszt a Kofi Annan, hűvösen néz előre öltönyéből, ami tulajdonképpen hátra, inercia dolga. Én meg felismerem, ez a durva, tuti, hogy leülök mellé. Golyók a zsebbe, fagyi az arcba mértékkel. Mondom, Kofiánnen, te Nobel-békedíjas ENSZ-főtitkár, aki voltál tíz évig, hogy azt szeretném kérdezni, milyen fíling  egy olyan figurát váltani ebben, akit úgy hívnak, hogy Butroszbutroszgali, és mégsem mesehős, egyiptomi, nem vicc. Meg hogy van-e Brüsszelben, Hágában vagy ahol laktok, drága diplomaták, van-e egy ilyen nagy szék (esetleg trónus), amire rá van írva, hogy enszfőtitkár, és akkor abba az enszfőtitkár gondterhelt arccal belesüppedhet, és aranyos bottal mutogathat a szolgáira, hogy én vagyok az enszfőtitár, úgyhogy te most kurvára hozzál nekem egy szendvicset, de ha nem lesz elég csípős, akkor kiebrudallak az egész euból vagy honnan, plusz a családodat. Ja, és még hogy milyen abban a tudatban élni, hogyha Hollywoodban filmet forgatnak az életedből, nincs az a derűlátó jóisten, hogy ne a Morgan Freeman játsszon, és narrálja végig az egész rohadt háromórás játékidőt, a kurva életbe. Ez a három. Lehet, hogy ez így most sok, de adok időt, tettem hozzá rögtönzött illedelemmel. Azt válaszolta, vagy ha nem is azt, de olyat, hogy ezek nem okos kérdések, ez nem így működik, az ensz, és a többi - ahogy beszélt, a figyelmem egyre inkább a zsebemben aszó fél hotdogra terelődött, hogy hova lett a másik fele. Ő csak beszélt, beszélt, de nem hallottam, fiatal voltam és vagány, gondoltam, kit érdekel, biztos nem engem, meg már amúgy sem ő a fejes, mondhat bármit. Azzal fejezte be, hogy az ensz. Mondom, oké, de most le kell szállnom, mert várnak a cserjék, azért jó, hogy dumáltunk, te, aki ellenezted a második öbölháborút, meg kibékítetted a feleket Dárfúrban, legyen Dárfúr bárhol, meg a felek bárkik, szóval ilyeneket tudok megnézni az iPhone-omon, ha a kilences villamos ütközőjén cserbenhagyna az általános műveltségem. Szevasz, és leugrottam. Ő ment tovább egészen a végállomásig, ha csak a bajszos jegykezelő le nem paterolta, mármint hogy kopj le, Kofi.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Menzán a babgulyást linzerre cserélte, nem hiába volt népszerű.

Robert Smith

Aztán azért az is, amikor Robert Smith-szel ejtőernyőztem. Persze nem önszántamból: egy részeg pillanatomban leálltam snóblizni a sárgaházas Tibivel. Fogadni mertem volna, hogy hármat dug, és mertem is fogadni, de csak egyet dugott. Szerintem hármat akart, csak gyagyás, jó, számolnom kellett volna ezzel, meg hát ugye ott a „sose snóblizz gyagyással”-elv, de hát előtte megittunk egy liter diólikőrt, mit tehettem volna. Szóval csak egyet dugott, és nekem ugranom kellett. A széles és sűrű szemöldökű oktató ellentmondást nem tűrően egy terepszínű, fülvédős pamutsapkát húzott a fejemre, és másodmagammal felröpített a diliház papírmasé-erdeje fölé, amit az ápolthülyék építettek papírmaséból, áldozatos munkával, a maguk ápolthülye módján. Mielőtt felszálltunk volna a szottyadt körte-színű vadászgéppel, a széles és sűrű szemöldökű oktató nyakamba kötötte az ernyőt, és mutatta, hogy azt - ami kallantyú - semmiképpen ne húzzam meg, mielőtt ki nem ugrom. A másik formával eljátszotta ugyanezt. Tibi, te rohadék! Mikor már ötven méterrel tengerszint fölött manővereztünk, vettem csak észre, hogy Robert Smith ül velem szemben, a repcsi hátuljában voltunk, pufók padokon. Borzas haját sima kobakjára szorította a kötelező pamutsapi, hóna alatt szorongatott ejtőernyője narancssárga retikülnek látszott. Fekete szemhéjakkal meredt rám. Helló, szóltam meghökkenve, mond valamit, ha azt állítom, hogy kjúr? Bólintott. Kicsit morcos volt, de arcán nem a tipikus gót-morc tükröződött. Inkább olyannak látszott, mint egy pongyolán megformált, náthás Poe karakter, aki szemcseppre vár az esztékában. Te meg minek ejtőzöl, kérdeztem, miután bebizonyosodott, hogy a Kovács Robi. Azt felelte, nem érti, vagy valami ilyesmi. Akkor váj du jú peresút? Vagyis váj níd jú de peresút tu dánfoll? Tehetős akcentussal. Angolul válaszolt, hogy amennyire értettem, fogadott a Keith Richards-zal, hogy ki tud több rajzfilmhőst, és Keith nyert Goofy-val. Nem ismerted Goofyt, arcába röhögtem. Nem ismerte. Közben a széles és sűrű szemöldökű oktató, aki a gépet vezette, hátrabőgött, hogy lassan ugorhatnánk, dzsamptájm. Így figyelmeztettem, te Róberszmisz, aztán meghúzd azt a fogantyút, vagy kallantyút, vagy mi a szar az, különben a barátnőm rám lesz mérges, hogy mért nem szóltam. Azt mondta, örül, hogy van barátnőm. Hogy ennek most mért örül, nem jutott eszembe, de azért őszinte félmosollyal fogadtam. Majd kiugrottunk. Láttam, ahogy meghúzza a kallantyút, és kinyílik az ernyője, huh, így könnyebbültem meg, hogy ma sem hal meg Robert Smith. Meghúztam a saját kallantyúmat, és az én ernyőm is kinyílt, minő szerencse. Landoláskor letapostunk néhány szép szál papírmasé-fát, de kár, gondoltuk, de nem komolyan. Miután lenyestük magunkról az ernyőtartó madzagokat, Smith megkérdezte, nincs-e kedvem meginni vele egy sört pénteken az Ánusz Klubban. Pénteken szerelemben vagyok, vágtam ki diadalmasan, és marha büszke voltam magamra, úgyhogy hamar el is szaladtam. Mire visszaértem a sárgaházba, Tibi a zárt osztályon abakuszozott; megpróbálta bebizonyítani, hogy ő a jeti. A jelek szerint sikerült neki. A Cure másnap már koncertezett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hetvenöttől hetvennyolcig együtt játszottunk a PJ Fight with Uncle Valentine nevezetű new wave-bandában.

Jean d'Arc

És azért azt se hagynám ki, amikor Jean d’Arc-kal félkarú rablóztam. Egy gironde-i földúton botorkáltunk atyai polcról ledézsmált óbortól becsípődve - barátnőm sisakban és láncfonott garbóban, én meg egy terelőbója-alakú csákóval a fejemen, kezemben pingvin-utalványt lobogtatva. Ahogy így mentünk, Sötét Zsanka - ahogy elte-amerikanisztikás műveltségemtől kitelve becéztem őt, és ahogy később képzeletben elhelyeztem egy Arany-ballada kellős közepébe - kiszúrt valami kocsmafélét a távolban, az útmentén. Az ajtón az állt csökönyös franciasággal, hogy bárbekjú szless szlotmasín. Mondom, Zsandárk, te szüfrazsett Dózsa György, aki Meyer szerint egyetlen majdnem-kopasz premier plán, Bresson szerint nem tudom, mert azt nem láttam, Besson szerint meg a csaj az Ötödik elemből; te, akit Jézus szíve fémdresszbe öltöztetett, ugorjunk csak be ide, és mutattam, hogy hova. Eszünk egy jó orleans-i szűzpecsenyét, ne kelljen magyaráznom, nem is kellett, bementünk. A bóját stílusosan elhelyeztem a verandán, alá a pingvin-utalványt, ami a kezemben maradhatott, amikor a kuponokkal harcoltam Alsó-Marokkóban. Miről beszélek. Na, ott vagyunk, tősgyökeres hájvéj-csehó: faasztalok, fapult, fabárszék, facsillár, fatálak, fakupák, és még egy kis bonszáj is volt a pénztárgép mellett, stílusficam céljából. Rendeltünk bort, mert ami bennünk lögybölt, az vajmi kevésnek mutatkozott (ébren voltunk). Amíg hozzák a bort, így fogalmazott Árki Zsanett, próbáljuk ki a félkarú rablót, hátha kijön átlóba a szilva. Mondanom sem kell, a szilva nem átlóba nem jött ki, hanem sehogy, és ugyanez volt a helyzet a kivivel és az avokádóval, nem beszélve a datolyáról. Közben folyt a bor, mint élő patak, és az emlegetett pecsenyét is kihozta a szőkecsöcsű bártendőr. Miután elvertük az összes frankot, vagy mi volt ott a pénznem akkoriban, a boriszogatás hamar borogatássá vedlett - ez először a nyerőgépek felé irányult a luddizmus szellemében, aztán felénk egészségügyi célzattal. Szumma szummárum, a bordal-énekből borda-lékek váltak. Seggrészegen átfáslizva, retekkel meg káposztával bedunsztolva folytattuk utunkat Párizs felé?

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hat héten át randiztunk, de az epifániáját már nem tudtam kezelni.

Richard Brautigan

Ja, meg amikor Richard Brautigan beszorult a traktor alá. Hí. Akkoriban Beregdaróc volt a mi San Fransiscónk, dzsoja helyett nadragulyát rágtunk, és parasztrögbit játszottunk a murvás úton, ahova csak néha tért be egy-egy épkézláb sárgavolán, akkor is csak megfordulni, meg a femili froszt heti egyszer azokkal a sudár, cakkos jégkrémekkel. Igaz, kukoricaföldről már csak legendákban hallottunk, de még menő volt a pótkerekes montembájkváz, a felfújható medence, amit babakék overálokból varrtak, és még bele-belemarkoltunk a tengeribe, elgondolkodva, hogy azt a sok kis magot valóban halásszák-e, mint a gyöngyöt. Szóval ekkortájt történt, hogy a Vilibá hazaért a hengerműből, beállt a sufniba a cékettes krátergyalulóval, és rögtön rá is állt a vacsorára, miszerint füstölt kocaköröm per savanyúkáposzta. A sufnit gázolaj, elavult tepsik és tejbe mártott bajusz áporodott szaga lengte be, itt állt a traktor, ez a rozsdás monstrum, hatalmas szürkéskék, permetszeres műanyagtartállyal a hátán. Ebben az időben elégképp rosszcsontok voltunk - nem voltunk azok a galád szarrémek, de azért egy pár bumerángot eltörtünk a Terka néni hátán, Isten nyugosztalja. És akkor ilyet szól nekem a Brajti, nagy pecás pajtásom, hogy lovasítsuk meg a cékettest, én meg így állok, mint aki gombakalapot növeszt, mondom, mit akarsz, és akkor elmondta megint. Átmászunk a pajtán, be a sufniablakon, és kész is a dolog, így nógatott, hogy menjek vele, meg hogy az indítókulcs benne van a kesztyűtartóban. Vele mentem. A pajtáról látni lehetett a Ruszin bácsiék szökőkútját, ami úgy nézett ki, mint Benjamin Franklin szobra a kedvenc delfinkönyvem borítóján. A sufniablak csukva volt, de kinyitottuk, mert volt tolvajkulcsunk a Hajni hajából. Bent az orrunkig se láttunk, de rögtön kitapogattuk a traktort, mert az volt ott, és mászni kezdtünk, én a volán felé, Ricsi meg egészen más felé. Mikor beültem a surányi import-alpakkabőr borítású első ülésre, Brautigan hangját a futómű felől hallottam. Itt vagyok, állapította meg, hol vagy, így feleltem. Azt mondta, permetszagot érez és nyálkás csigatesteket a köldöke tájékán. A traktor alatt volt. Mássz ki, az oké, hogy másszak ki, de valami bekapta a nadrágom, így csevegtünk. Megnéztem a kesztyűtartót: nem is volt ott semmiféle indítókulcs, csak két vöröshagyma. Hívtam a Vilibát a fejlámpával. Nem örült, de náspángra tett ígéreteit csak másnap reggel váltotta be, amikor a cékettes csapágyaira hullott.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. A tőzsdekrach idején gránátalmát árultunk a Central Park mellett.

Otto Von Bismarck

Aztán azt se felejtsem ki, amikor Otto Von Bismarckkal mentem házibuliba. A Gőzös Lacinál volt valahol a külvárosban - a szülők elmentek Bakonybélbe pezsgőfürdőzni meg tárogató-kiállításra, a hugit pedig visszapofázásért zugfogságra ítélték az internátusban, tehát üres volt a kégli, és akkor mentünk. Én meg a Bismarck, akinél szemléletesebb partigyilkost keresve sem találhat magának a világ. Oké, elismerem, hidegvérű, konzervatív, birodalmi kancellár, amely már önmagában úgy hangzik, mintha bronzba lenne öntve, de azért egy házibulin mégis lazíthatna egy kicsit. Nem lazított. Három teljes órán át ott ült a tömegtől befülledt nagyszoba egyik árnyas sarkában, rajta a meghatározhatatlan, iszamós jégárnyalatú medveölő ballonkabátjával, amit valószínűleg akkor sem vett volna le, ha bezárjuk a szaunába (volt egy ilyen tervünk, de a kisüsti meghiúsította). Amikor még volt abban hitem, hogy Bismarck ma este brékelni fog, vittem neki egy liter mai tait, hogy Ottókám, buli van, vedd le azt a szart, és gyere táncolni, mert mindjárt jön a jó szám. A csávó úgy engedte el a füle mellett a Body Movin’-t, mintha az hulló, őszi falevél lett volna. Rezzenéstelen arca olyan volt, mint egy címersas profilja. A koktélhoz persze egy ujjal sem nyúlt, így az igen hamar a házigazdai gondviselés martalékává vált, mert a Laci megitta, miközben lázas izgalommal próbált életet lehelni egy NDK-gyártmányú, parafaszínű PVC-csövekből és alumíniumszálakból barkácsolt stroboszkópba. Hajnali öt órakor Bismarck még mindig ott ült, ugyanabban az árnyas sarokban, ugyanabban a feleslegesen délceg és csatára kész testtartásban, mint egy eleven sisak, vérből és vasból összegyúrva, kackiás bajusszal. Mondom, jól van, Ottó, fasza, hogy jöttél, nem hogy egy pofa sört nem ittál, de még egy kurva koktélcseresznyét sem tudtunk legyömöszölni a torkodon, és még a Beastie Boysra is szartál magasról, szóval jó, hogy elhoztalak, látom rajtad, maradnál még, de most már menjünk haza, mert hajnali öt óra van. Türelmesen megvárta velem a taxit. Ekkor már tudtam, hogy én házibuliba államférfit soha többé.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyedül neki volt nintendója az egész oviban.