William S. Burroughs

Affelől, hogy aztán William S. Burroughs-zal narkózzak. Na mer’ te mit csinálnál a jó öreg Billbával? Könyvet írnál, mert hülye vagy? Az úgy nem zsáner, narkózni nem a tipikus lepattintható szükség. ’Ehát narkóztunk. Körülöttünk harciasan ejakuláló maláj törpék lengtek a rinocérosz-tapétás játékterem bőrplafonjáról csüngő liánokon; kék füstöt eregető, ballonkabátos tenyészhímek himbálták ernyedt hímtagjukat a Bring me some lófasz dallamára, miközben kagylóhús-árnyalatú ampullákat passzoltak el fű alatt arra járó szaudi vagányoknak; Auguste Rodin áttetsző művégtagjaival kereskedő, beesett szegycsontú, alsó-kínai kofák suhantak el emberhúsból rakott rollereiken a cápák uszonyaival ékesített üvegparketta alatt, bálványimádó ringyók szurdokában, miközben mi halántékunkba döfött injekciókkal utaztunk a Megtértek Borostyánligetébe, és szivárvány-szín szirupos tavon hajókáztunk egy hatalmas hangyafejű matrózzal mandzsettát cserélve. Kint visszaesősre állt az idő, mákonyos szögfejek szürke morfin-pocsonyában nyugtatva kobakjukat, zöld hányásuk glóriáját a bokájukra tolva meredeztek a maláriás hold poshatag fénypászmái felé. Éreztem, ahogy húsom mályvaszín kenőccsé puhul, csontjaim évezredes piskótái megroggyannak. Ez a cucc kitart egy darabig, mondtam Buróz fura kocsonyájának, amivé addigra lett, vááááááááááááááááááááá, mondtam erre alig hallhatóan, mi vagy mi ez mi, na én ezt nem, hogy Kuala Lumpur-i elefántkóros sztriptíztáncosok benzolgyűrűjében vonagló falloszdiktátorok, tripperes gorilla hatvankilence transzvesztita ebihallal, plusz segglyukból kilövellő vazelines pingponglabda meg hátbatámadó műpinák falanxa, és még homokos búvár- és bukméker-ánuszrózsák hidegzuhanya meg gigászi ondóvezetéken csimpaszkodó pederaszták szarból gyúrt nyakkendői, ilyen niincs, nem is lehet, se volt, se van, se itt, se máskor, elmegyek (de nem úgy, te köcsög). S azzal kitéptem a halántékomból a tűt (utóbb súgták, hogy ártatlan diperte volt csupán), s ott hagytam az önszutykában váladékozva hullámzó amerikai írót, aki fluoreszkáló zsírt égető, egészségtelen búcsút intett felém. Azóta sem drogoztam, és normális helyekre járok.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Ötödikes farsangon ő jégkrémnek öltözött, én meg padlizsánnak.

Snoop Dogg

Korábban pedig már Snoop Doggal ijesztgettünk védtelen öregembereket. Legjobb móka természetismeret óra helyett; körúti shop, tipikus tizenegy órás marketpangás, csak a zsugori trottyosok jönnek a kakukkmintás műbőrszatyraikkal, hogy tejfelt, meg valami gyümölcsöt is a nagy melegben, egy halaszthatatlan kiló padlizsánt, meg gumitasakos szafaládé-granulátumot az unokáknak, szóval a balfasz-részlegről amblokk mindent random. Orrukon hajlott cvikker, hajuk szálán szúnyogháló, nyelvük alatt oltottmész-ízű porcképző tabletta - így totyognak, nincs is velük probléma, nem is volt. Ergó a probléma velünk volt; a természetórát menyétként szabotálva kiosontunk a nagykapun, irány az áruház jeligére, én meg sznúp, aki már akkor sem volt kevéssé gengszter, mint most gazdag. Mondom, te Kutya, mindig kíváncsi voltam, hogy pontosan mi is az a funky ass shit, szabad tudni. Yo, kezdte ipszilonnal a beszélgetést, a laza cuccos, ami konkrét, ami adja, ami zsírfa és kipörget pitába. Vágom, mondtam, de nem én. Közben megértünk a bolthoz, majd irgalmatlan szokásunkhoz hűen elbújtunk az önműködő ajtó és a pocakos teremőr közötti, műanyaggal bélelt falmélyedésben, és röhögtünk, ahogy az erős hatvanasok kicúgolt csukáikkal toporzékolnak a makrancos üvegajtó előtt, hogy vegye már észre őket az érzékelő, s táruljon a klimatizált szezám. Aztán mikor észrevétettek, és lehetőségük nyílt beszottyanniuk, én meg Dió-Dupladzsí (ahogy nálánál nem kevésbé gengszter környezetében hívatta magát) egy óvatlan kánikulai pillanatban, hirtelen felindulásból cincért a vállukra, csigát a hónaljukra, fehér cérnából font spermaszálakat ismertebb égtájak irányába kilövellő gumipókot a zsakettjükre, vagy zölden fluoreszkáló műtaknyot a kézfejükre gondosan, esetleg a hátukra ugrottunk. Erre már a védtelen öregemberek is, kivált az asszonyok, akik fejben rég a macskaeledeles pultok útvesztőjében kanyarogtak matyómintás minotauruszként, majd összeszarták magukat, épp-hogy-nem bekrepáltak, de mindenesetre összerogytak; a térdkalácsaikból reccsenve leváló vizenyős göbök üveggolyókként gurultak szét a szupermarket műmárvány csempéjén, be a tartós óvszerek és a mentolos habcsókok alacsony, de masszív polcai alá. Mi pedig csípőre tett kézzel röhögtünk, hogy mi bezzeg nem vagyunk ilyen öregek, és jogosan rappeljük, hogy formák vagyunk, akik hogyha akarjuk, minden pigmentünkre jut egy pina, meg hogy mienk a narkó, a likőr, a dollár, a hatalom, plusz mi állunk a világ legormótlanabb péniszének birtokában, ezért hogy velünk ne szarakodjon, aki kismennyiségű jót is akar magának. De aztán az ötödik rettenetes néni után epifániaszerű fellobbanással rádöbbentünk, hogy egyszer nekünk is beköszönt a protézis ideje, valamint narkó, likőr, dollár és pigmentek híján mi is hubbabubbáért fogunk libasorban botorkálni az unokáinknak, döglött hal húsáért pedig kedvenc perzsamacskánknak, ha már nincs ki lemenjen, hacsak agyon nem lő a pirosnál egy teherautóból kihajoló, elégedetlen férfi, vagy idő előtt meg nem halunk écben. Ezért az ötödik rettenetes néni után serényen összegyűjtöttük a szétgurult térdkalács-gömböcöket, visszaadtuk őket jogos és mozdulatlan tulajdonosaiknak lábbal felfele, és szatyraikat kölcsönkérve, céltudatosan bevásároltunk nekik: tíztucat Melba-csokit, brokkolikrémes pogácsát, tasakos italport, kecsapot, félrerántott hajtűkanyart, amit csak kértek (a balfasz-részlegről amblokk mindent random). Ezután hova, kérdeztem Doggot, aki Microsoft Sam hangján motyogta egy Doors-szám szövegét. Bárhová, csak attitűddel, válaszolta. Segítőkészségéről hallgatott a város.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az Ain’t No Motherfuckin’ Gangsta Ho Knockin On My Apartment’s Door című számában én voltam a fícsöring (oka: János Kórház, Timbaland fekvőgipszben).

Ludwig Wittgenstein

És akkor még szó sem esett azokról az időkről, amikor Ludwig Wittgensteinnel paradicsomot hámoztam a cambridge-i vasútpályaudvaron. Én és a filozófus. Épp elégszer gondoltam arra, milyen lehet egy vérbeli osztrákkal, akinek kenyere a töprengés, vagyis jelentős mennyiségű és volumenű rágondolás lót-fut az agyfele tekéiben, egy ilyennel hogy mondjuk tapicskolni a szezámmagban vagy hurkát tölteni, miközben figyelni a juhot, ahogy lógatja a fülét és mentolos fogkrémmel gargalizálni. Ekkortájt lakókocsiban éltem egy a valóságból többtíz köbméternyi űrtartalom-hasábot kiszaggató és öntestével eltulajdonító, viking-léptékű asszonnyal, akinek vöröshagyma-színű pikkelysömör-réteg borította a nyolcvanöt százalékát, és meztelenül fürdött. Magyarán életem nem épp legmakulátlanabb periódusában történt az incidens. Mikor a hölgyből épen maradt tizenöt százalék ficcent csak elő a filodendronos frottírkötény, a medveszínű rakott szoknya és az abortusz-szagú répaharisnya alól, lehetőségem nyílt tanulmányozni Ludwig barátom műveit, aki aznap érkezett Angliába, és amikből egy fallosznyi szót, annyit se volt idegem felfogni. Agyvizem felmentével fogtam hát hat-hét darab krumplit, fogsz te a jó druidapöcsű, hadtápos nénikéddel bolondériázni, motyogtam zabolátlanul, hogy a tárgy formája nem más, mint az összefüggésekben való előfordulás lehetősége, naná, nyilván, ha írni akarnék, ilyesmit írnék én is, hogy közöm se lehessen hozzá később, ilyen ideges voltam. De a rákos húgynak nem tudsz te is, hogy kutyákról meg macskákról, ahogy az összes normális, valamire való író, forrtam magamban, de ekkor már kiértem a pályaudvarra, és láttam, ahogy szál le a Ludwig nagy peckesen az érkező vonatról. Odasiettem hát, hogy Witti, vagy ahogy neveznek a nagyokos docenspajtásaid Linzben, vagy ahol, mit érdekel, ne gondolkodj, hanem hámozd meg ezt a hat-hét krumplit, vagy mi ez, bassza meg, paradicsomot hoztam, hogy akkor, tessék, és felédobtam hatot-hetet. Azt mondta, meghámozza, ha én is hámozok kábé, itt gondolkodott, négyet, merthogy ferplé meg nem ismer. E szellemben leültünk a cambridge-i padozatra és hámozni. Krumplit akartam, mondtam neki búsan, hogy aztán végül megkérdeztem, mit jelent az, amit ír, fennforgásról meg esetről meg lehetőségről, mert nem vágom. Azt jelenti, ami oda van írva, pöffent elő a nem túl jelentőségteljes, ellenben baszott idegesítő válaszbuborék. A továbbiakban sem sokat beszélgettünk. Azon pár alkalommal, amikor elképzeltem, milyen lehet egy magaféle észlénnyel takonybuborékot fújni, sajtot vásárolni vagy megnézni egy Nascar-futamot a sportegyen, valami ilyesmire jutottam, mint amit ekkor éreztem: uncsi volt. Unatkoztam. Ludwig is unatkozott. De szar. Amúgy még lassan is hámozta, úgyhogy végül bevállaltam az ötödik paradicsomot is, csak legyen már vége. Ő megköszönte, és összébbhúzva magán citromsárga esőkabátját, szép napot, és elment az egyetemre. Én, hónom alatt hét egészben-hámozott paradicsommal, visszabaktattam debella lakótársamhoz, aki épp lejárt lazackrémmel kenegette viszkető homloklebenyét. A lefejtett paradicsomhéj kupaca pedig, mint valamiféle fölösleg-monumentum, még most is őrzi a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusának elfecsérelt perceit a cambridge-i pályaudvaron, persze, csak ha egy kósza szellő arrább nem sodorta, és szét nem szórta a héjakat, ahogy ennek lennie kell. Így van ez; vannak olyanok, akik egyszerűen nem arra teremttettek, hogy Nascart nézzenek. És ez viszont is igaz.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az ötvenes években mi voltunk a Pápa jobb keze.

Tamkó Sirató Károly

Továbbá soha nem feledem, amikor Tamkó Sirató Károllyal lőttünk agyaggalambot. Hogy mivégre, azt nem volna ésszerű firtatni; az ilyenek csak úgy megtörténnek az emberrel, mint a szarás, vagy ha sznúker megy az eurosporton, oda sem direkt kapcsol például. Ez is valahogy így történt: hirtelen ott találtuk magunkat a réten egy puskával, az agyaggalambok meg csak röpködtek, míg földet nem értek, az esetek döntő többségében sértetlenül. Rajtam sisak volt, a Karcsin meg egy barna vászonkabát, így lövöldöztünk, se té se tova, vagy ahogy mondják. Miután a hetvenedik galamb sem akart agyagmiszlikbe szakadni, úgy döntöttem, hogy te Karcsi, hogy aszongya, én olvastam ezt a te fura manifesztációdat, de végül is hogy akkor mi a faszom, már elnézést, tehát hogy mi a faszom, síkvers, térfestészet, meg Kozmikus Mittudomén, mi volt, vaporizált szobrászat, szóval anblokk, tisztázzuk, hogy ez mi a véres húgyban cikázó eleven fos akar lenni, vagy egyáltalán, Sirató, a végét így megnyomtam. Akkor elkezdett beszélni, hogy minden művészeti ágnak egy plusz dimenzióba kell kilépnie meg a nem-eufráteszi koncepció, vagy nem tudom már, milyen atomhülyeségeket hordott össze, mondom, ezt tuti most találod ki. Azt felelte, nem. További vaktában való lövöldözés következtében a jobb vállamban nyilalló fájdalmak okán ledobtam a puskát a fűbe, a sisakomat utána, és leültem, miközben meglepődtem, aztakurva, a vállam hogy fáj, ezt egyhuzamban gondoltam és mondtam is. Tamkó is lecsücsült, rágyújtottunk, ki-ki a maga cigarettájára. A madarak süvöltözése kiapadhatatlanul elhallgatott. Így ültünk a réten. Ha ez tényleg mind igaz, kezdtem, amit olyan iszonyú irritálóan megpróbáltál elmagyarázni az előbb, akkor hogy van az, hogy te írtad azt, hogy bolyhos szép nagy madár a nandu, amit én hat évesen Őrbottyánban egy bordó kazettásmagnóból bömböltettem (emlékszem, volt egy narancssárga gomb az oldalán, ami az istennek se csinált semmit, később letört), miközben a szülők diót szedtek, vagy a szomszéddal egy negyedrészt-friss ponty szemét kotorászták, és közben félfüllel a formaegy is ott maszatolt a levegőben, na meg a murva, a szúnyoghálós zuhanyzó, a kaktuszjégkrém, szóval hogy hogyan lehet, hogy azt is te, miközben cigi-kávé Duchamp-mal, közös fürdés Kandinszkijjal, szombatonként karaoke Kakabadzével, meg pókfoci az összes létező Arppal, hogy is van ez, kérem, Karesz, a nevét így mindig mondtam neki a végén, hogy hozzá beszélek. Valami olyasmit felelhetett, hogy a kettő nem zárja ki egymást, de már hogyne a faszt nem, makacskodtam. Azután nem sokat beszéltünk. Megkérdeztem, mikor kezdődik a vébé, péntek vagy szombat, de nem tudta. Aztán csendben összeszedtük az agyaggalambokat a mezőről. Én utólag összetörtem őket, meg is vágtam a kezem, valahol, itt oldalt, itt a heg.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Nyakonhánytam az Avataron

Bartók Béla

Máskor meg az, hogy Bartók Bélával punnyadtam suliban. Egy ideig. Örökbecsű, szerdai faszlógatós duplalyukasóra keretében (a tesi felmentésnek innen is egy helót), virágokkal, tőgyekkel és selejtes popzenei idézetekkel telekaristolt faasztalra borulva bámultuk a műanyag pohár aljába ragadt, cukros-pimpós üledéket, a széklábra nyomott rágógumit, néha megrugdostuk a kávéautomatát és ledobáltuk a csajok acetonszagú vattáit a másodikról, hogy kié megy messzebb. Kitekert pózokban, korlátokba, oszlopokba, szemetesvödrökbe és tűzoltókészülékekbe csimpaszkodva bóbiskoltunk, miközben a másik asztalnál egy magenta műbőr-retikülös (s annak oldalára decensen felvarrt magyarzászlós) lány köcsögdudás technót bömböltetett telefonja kihangosítóján. Ez mi, kérdezte elcsukló hangon Béla, miközben fél bütykével egy fantáskupakot buzerált az asztal tetején (a kupakban valamiféle mondvacsinált jókívánság a gyártótól), kobakja pedig sziesztásan hátrabicsaklott a tér legtöbb elemével derékszöget zárva be. Olyan póló volt rajta, mint az elhíresült csegevarás, csak Kodály Zoltánnal. Köcsögdudás techno, válaszoltam artikulálatlanul, számban egy fél répás szendvics, melyet állkapcsom rezignáltsága végett nyálammal és nyelvem recéivel próbáltam feloszlatni, jó ideje. Amúgy azt tudtad, folytattam, hogy a műveid csak úgy vannak fenn torrenten, hogy vúden prinsz meg mirákulus mandarin, angolul - de szavakba öntött válasz helyett csak a zeneszerző emésztőnedveit hallottam zöngeni, nem helyeslő modorban. Meg hogy Cantata Profanán még csiszolnék, mondjuk ezt poénból mondtam, és hogy valami cseh prog-rock zenekar, ami játssza a Mikrokozmoszt. Jól van, prog-rock az jöhet, az új Hendrix-album is jöhet, remixelt Elvis meg tressmetálba hajló klezmer is jöhet, ha nagyon akar, még déenbé is jöhet, csak ezt a szart lőjük már le, utalt vissza a köcsögdudás technóra, ami utóbb észrevétlenül cimbalomra és viola d’amorére váltott malströmmel generált fűrészhullám-gépbasszusok és torzított demódobok keresztvizében. Amúgy tudok egy magyar népdalt, érdekel, kérdeztem, úgy van, hogy hej Dunáról, de leintett, hogy ismeri, és amúgy sincs nála diktafon, meg hangom sincs, szóval láttam rajta, hogy alapjában véve most erre nem kíváncsi. Aztán a lábhüvelykén pihenő kupakot egy laza, de heves bokamozdulattal az üvegablakhoz csapta, felpattant, és megfenyegette kihívóan dekoltált, bőrtatyós szomszédunkat, hogy ha még egy taktus lemegy abból a szarból (ő így hívta, amúgy koksz, vagy bajkál frenetik, vagy mi az opálos húgy volt az), akkor gégemetszést hajt végre rajta (a hölgyön) a szempillaspiráljával (a hölgyével), lefejti a szemöldökét (a hölgyét) és hitlerbajuszként visszaragasztja azon tömpe orra és flitteres felsőajka közé (a hölgynek), és még hasonlóakat mondott. De hogy, így a lány, ő szereti a magyaros dallamokat, és szerinte, ezzel védekezett a naiv böszme, ápolni kell a magyar kulturális örökséget, az elavult hagyományokat új kontextusba helyezni, hogy versenyt tudjanak tartani, hisz már így is ellepi az országot a sok, itt nem tudta folytatni, mert jóbarátom, a Béla, akinek a jobb kezeháta köztudottan volt csontos, olyan fonákkal illette, hogy hangja elcsukolni volt kénytelen, arca pedig pirkadni a minyonmázként lepattogzó alapozóréteg alatt. Ezután a zeneszerző, akinek a szeme ugyan vérben forgott, de annál kevésbé volt jártas a kor technikai vívmányainak kezelésében, őrjöngve kitépte a telefon akkumulátorát, megszakítva az ütőgardon, brácsa és fűzfasíp közélövetett goa-effektek folyamát, az akkut levetette a lányok acetonos vattái közé, a műbőrtáska sarkában délcegen fityegő magyar zászlót pedig letépte és (nagy dühében) megette. Ekkor jótékonyan kicsöngettek, és mi felbaktattunk a terembe. Ez mi volt, kérdeztem végtagjaimat harsányan ropogtatva. Igazságszolgáltatás.. Még abban a nagyszünetben felcsendült ugyanaz a köcsögdudás nóta, a sulirádió jóvoltából. De volt Jet is, az eggyel jobb.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Facebook-on kijöttem neki green sausage lady of the daynek, és lájkoltam. 

Sun Tzu

Máskor Sun Tzuval előztem meg rablást. Vagyis hát megkíséreltem megelőzni. Hogy hogyan kerültem Kínába, arra a válasz, hogy valószínűleg repülőgéppel, hacsak nem ott, vagy nem a környéken születtem. Mindenestre ott voltam, márga-szín kínai út porát fölverve, batyuval a hátamon poroszkálva kelletlenül bő nadrágban. Mellettem Sun Tzu, szemöldöke mintha bajsza lett volna; gyapjas sapkakontya úgy meredt az égnek, mint egy fél szaloncukor. Betértünk egy saolin-alakú gyorsbüfébe a kínai fák közé, nem túl messze ahhoz a helyhez, ahová tartottunk. Én pekingi kissárkány-(inkább mondjuk csirke)-levest ettem, Sun pedig tavaszi tekercset, csakugyan Kínában vagyunk, gondolkodtam emiatt. Persze a pultnál fogyasztottunk műanyag tálkából műanyag kanállal, mellettünk pedig kerekszemű európaiak mutogattak a kirakatra, hogy KACSA, DUCK, ÉRTED, GIVE DUCK, CVÁJ ADAG, miegymás. A pult mögötti lány fáradtan mosolyogva tett eleget, amin felbuzdulva Sun Tzu a fejét csóválta apró fekvőnyolcasokat rajzolva szaloncukor-sapkakontyával a sűrű, kínai levegőbe. Mondom, Szuncu, hadvezér-komám, világosítanál már föl, hogy akkor most a te neved cével van, vagy csével vagy tézével van, netalán duplavével van, merthogy így is láttam már leírva, ne nézz így rám, hunyori pajtás. Azt feleli a hetvenes évek hong-kongi kung-fu-filmjeinek hosszú és sok esetben sorsdöntő másodperceket késő, román alámondásával (a Cadillac Man és Az exkommandós 2 című filmeknek hamarabb nyoma veszett az arany kilencvenes évek videotékáiban, mint ezeknek, hogy például 39 véres ökölcsapás - starring félmeztelen kínai férfi -), szóval így azt mondja, hogy az ő nevét se cével, se tézével, se duplavével nem írják, mert az ő neve kínai, minthogy ő maga is, és a kínaiak úgynevezett Han-írást használnak, melyben bizonyos logogramok jelölik az egyes morfémákat, szavakat, fogalmakat. Bullshit, szartam rá magamban, miközben egyre kevésbé ízlett a leves, de mielőtt már nagyon nem ízlett, hirtelen ott termett két ember és símaszkban. Kezükben pisztoly, álláspontjuk fenyegető, minthogy ide (tehát oda) az összes pénzt. Szegény lány a pult mögött. Ez támadás, véltem, mit tegyünk, Sunny Boy, hisz te írtad a háború művészetét, emlékszel, biztos van rablótámadásra valami örökérvényű formula. Nincs. Merthogy más idők meg a szokásos handabandázás: bölcs vagyok, keveset beszélek, szemöldököm mint bajszom, értem a mindenséget, hunyorítok, én varrtam biztos a ruhámat is (naturális). És amúgy is hogy jön ide a háború, plusz nekik pisztolyuk van, nekünk meg levesünk, úgy hogy elbűvölő nyugalommal egyem csak tovább, amit kértem, mi az. De én közbeléptem. Anyád hátán szántson végig lángoló makkal a kutya-úristen, ordítottam az alacsonyabbiknak, mert nem ugyanolyan magasak voltak, hanem különböző. Erre a magasabb szó nélkül vállon lőtt. Biztos magára vette. Ezután elvették a tárcáinkat, odaszigszalagoztak a pultos lányhoz (vagy őt hozzánk, csak ezen ne akadj fenn), megették az ebédünket, majd otthagytak, ahogy ők gondolták, megrohadni. Sun Tzu csak csóválta a fejét. Az okostóbi. Hármunk közül ő fingott először.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyszer összekevertem valakivel, azóta együtt járunk jóga-tanfolyamra.

Simonyi-Semadam Sándor

Meg adalékként mondom, hogy Simonyi-Semadam Sándorral készültem a kerületi pingpongbajnokságra. Úgy történt, hetente kétszer-háromszor, hogy suli után leugrottunk, a Bleyer Jakab utcában volt kis kondipince, belmag két és fél méter, ott béreltünk tölgyfaütőket, amiken kötelező jelleggel lifegett a szoft, de kit érdekelt. Ide ugrottunk le. Vak (vagy napszemüveges) bácsi volt a tulajdonos, kempingszéken ült moccanatlanul, kőtrollként a sarokban - ő adta a narancssárga stiga-labdákat, napjában többet is, aminek nem örült. Feje mellett egy bőregér-színű kazettásmagnóból Plastic Bertrand szólt álló nap, állítólag két szám, de mi nem tudtuk őket megkülönböztetni. Pingpongozni egész jól lehetett rá, élni kevésbé, de mit lehetett tenni, semmit. Néhány mennyezetre irányított „lecsapás” után (melyek a zenébe fifikásan ágyazott „vújívű”-k felcsendülésekor, tehát nem ritkán voltak esedékesek) betávoztunk az öltözőbe, mert volt öltöző, és mint a profik, törölközővel a nyakunkban figyeltük önnön testünk izzadását. Közben beszélgettünk. Mondom neki rapelve, Simonyi-Semadam, te nem hosszú ideig, de nem kevésbé keserves időszakban miniszterelnöki posztra juttatott politikus, aláírni trianont nem az az ágybavizelés típusú akció, bár hasonló végkimenetelű, szóval nem irigyellek, amúgy hogy vagy. Azt feleli, volt már jobban, amúgy meg nem ő írta alá, hanem a külügyminiszter meg egy háromnevű „rendkívüli” követ, de hát valakinek sorra kellett kerülnie, teszi hozzá. Én biztos azt csináltam volna, hogy ha már politikailag súlytalannak vagyok betitulálva, hogy anyátok súlytalan (keményen kell bánni ezekkel az antant-huligánokkal), és mikiegereket rajzolok a békeszerződésre, vagy galacsinba gyúrom és passzolgatok a lojddzsodzs fölött, vagy aki ott volt, afölött, hogyha kell, akkor vedd el, mint általánosban az uzsisdobozzal. Azt mondja, ez nem lett volna igazán méltó viselkedés egy béketárgyaláson, de azért utána egyértelműen berúgtak a küldöttségben. Bezzeg Belgium területeket kapott Németországtól, azért mondja a Plastic Bertrand félpercenként, hogy száplánpurmoá meg hogy vújívű franciául - egyúttal egyszer ki kéne már lopni a góliátelemet abból a kazettásmagnóból. Sanyi szerint ez a következtetés messzemenőbb, mint megokolt, de valóban ki kéne. Erre a következő héten sor került, a vak troll bá őszinte bánatára és ezzel egybekötött fennhangú kijelentésére, hogy mi oda többet soha, vagy ha igen, akkor páros lábbal, szóval menjünk az anyánkba szörfözni. A kerületi versenyre szabadtéren került sor. Minden reményünk a mennyezetben volt. Nem jutottunk tovább.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyikünk sem látta a Das Boot végét, hasonló okból.