Gustav Mahler

No meg olyan sztori is létezik, hogy Gustav Mahlertől vettem narkót. Az egy olyan korszak volt, hogy a kurva életbe, én veszek egy kis narkót, közben csóváltam a fejem, és belefúrtam az öklömet a babzsákszékbe, hogy senki se lássa. Dühös voltam, na, az vezérelt, a fiatalos és olthatatlan düh, meg a suliban az eposzt tanultuk, ami amúgy se érdekelt. Haver mondja, van ez a díler, menjek oda hozzá, azt vegyek narkót, ha már ez jár a fejemben. Odamegyek, fiatal fickó, úgy néz ki, mint bármelyik másik, de nem, ez a Gustav Mahler az énekkönyv végéről, akinek az arcára az egész kilencedik-tizedik-tizenegyedik évfolyam pólyás faszt rajzolt piros filctollal. Most az hiányzott róla csak, amúgy ő volt. Mondom neki, Máler, kéne a narkód. Néz rám, hogy így megismerem, de beszélni az még luxusszámba megy nála. Várok, aztán így folytatom, jaja Gusztáv, vágom, hogy ki vagy, zeneszerző vagy, dalokat írsz, szimfóniákat írsz, és talán énekfakton még tanítanak is, de aki csak azért jár be énekre, hogy a zongora alá dobja a békönszalonnát, miközben a tanár albán népdalt kísér, annak nem vagy más, csak egy fekete-fehér fotó vörös pénisszel. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem volt könnyű feladat rábeszélni, hogy ugyan már, egy spanglit mégiscsak adjon, a rossz hírek ellenére. Ilyet kérdez, ki firkálta össze azt a képet róla, mondom, mindenki firkálta azt, de van egy rövid, szőke göndör hajú gyerek a tizenharmadikban, ha balhét akarsz, kezdd vele, plusz adj egy spanglit, ezt már csak így suttyomban tettem hozzá. Ad egy spanglit, köszönöm. Aztán az a kérdés merül fel, kell-e meszka vagy fetamin, ő már csak így mondja, konduktori lazasággal, de nem kell. Elteszem a spanglit, nem túl drága. Kíváncsiságból még odafordulok, két kérdésem van hozzá. Egyik, hogy oviban nem szopattak-e a neveddel, hogy amikor így ültél és bambultál, esetleg a szád szélén nyál folyt, a bajszos cseh-osztrák óvónő nem mondta-e, hogy jaj, kisfiam, ne legyél már olyan máler. Másik, hogy mért árulsz drogot dühös fiataloknak, akik pöcsöt firkálnak rád, ahelyett, hogy művet komponálnál nyugodt öregeknek, akik gramofon mellett tespednek és hintaszékben. Azt feleli, hogy egyrészt nem, másrészt azért, mert nem fizetik, és mert nem szeretné, ha úgy könyvelnék el, mint valakit, akit csak ősz hajú magatehetetlenek emlegetnek, meg hogy szeretne berobbanni a fiatalok körébe, és ez fűvel könnyebben kivitelezhető, mint komolyzenével. Jó, én azért bírom a zenéd, és ne bántsd a szőke göndör gyereket, mert haver. Azt sem tudom, hova jársz, kiáltja utánam, még szerencse. Meggyújtottam a spanglit. Sokan tarháltak.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Mellém ült és más volt a véleménye a Prodigy-ről, mint nekem, de ő fizetett.

Hüperión

Aztán meg az is volt, hogy megfejeltem Hüperiónt. Tök véletlen volt, szó ne essék róla. Valami boltban mászkálhattam, mert körülöttem polcok tornyosultak a fejem fölé zacsekos tarhonyával, brokkolival, tejjel meg autósrágóval, ahogy így mentem, sorrendben ezek voltak. Aztán ahogy kiérek a tornyos forgatagból, hirtelen nem oda nézek, ahova kellene, gondolom megragadta a tekintetemet valami, ne firtassuk. Szóval amikor visszanézek, előttem terem egy pacák. Hopp, és a visszanézés mozdulatával máris megfejelem, de nem így kocc-szinten, hanem úgy istenesen, ahogy egy jóbarátom mondaná. A pacák elejt néhány krumplit, és felhördül, de nem igazán fájdalomból, csak mint akit kellemetlenül ért a dolog. Ekkor látom, hogy nicsak, ez a Hüperión. Mondom is neki, nicsak, te a Hüperión vagy, de ő nem válaszol, csak próbálja felszedegetni a krumplikat, amik elgörögtek. Hamar összekapkodja, aztán rám néz. Nem igazán tudom, ki vagy te, csak a neved ismerős, de az marha ismerős, szólok hozzá újból, amikor már így szemtől szembe vagyunk. Furcsa, az arca nem derengett sehonnan, de ahogy megláttam, tudtam, hogy ez ő, és hogy már összefutottunk valahol korábban. Erre azt mondja, hogy ő valami titán, meg hogy régebben ő hordozta a napot. Nem fájt, kérdeztem tőle, de ő csak nézett, mint aki azt sem tudja, mi van. Aztán most mit csinálsz, váltok témát, civilben krumplistócoló vagyok, válaszol ő. Büszkeségnek helye sincs a hangjában. Mondom, az meg mi. Hát, van a krumpli, aztán stócolom, így válaszol, és mutatja a hóna alá szedett krumplit, ami állítása szerint van. Olyan a hóna, hogy olyat még ember nem szart. Titánhón. Bölcsen bólintok, majd elnézést kérek tőle a fejelős incidens miatt. Azt mondta, megbocsát, bár arca nem volt rezzenéstelen. Fintorogj csak, krumplistócoló, gondoltam magamban, és ezen felbuzdulva továbbhaladtam a pástétom-szekció felé. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Róla puskáztam a történelmet elemi másodikban.

Fernando Arrabal

Na aztán meg volt olyan is, hogy Fernando Arrabaltól tarháltam dohányt. Láttam, ott állt magányosan egy kamera jó öt-tíz méterre a rendezői széktől. Na, amellett volt ő. Cigit tekerni készült. Másnak híre-hamva sehol. Odamegyek hozzá lottyadt farmerban, banditaborostával a pofámon, mondom, Árrábál, adjál már nekem is egy szálra-valót, ha szépen megkérlek. Erre azt feleli, qué. Mondom tobákkó por favor meg hogy szelaví, azt már csak úgy áltművből. Kelletlenül bólint, és dohányzacskójából kikanalaz egy fejadagot a mutatóujja begyével. Sodord is már meg, ha leszel kedves, szólok hozzá, mikor felém nyújtja bütykös ujja begyét. Nem érti. Virulens szemöldöke haptákba vágja homlokát. Méreget. Azt habogom, papel de bláz, tökmindegy, csak léci sodord meg, mer’ én nem tudok cigit sodorni, jó lenne, ha ezt megértenéd, entiendes, viszem fel a hangsúlyt a végén. Volt idő, amikor tanultam spanyolul. Amúgy meg kurvára süt a nap, be kéne húzódni a kőfal árnyékába, de már nincs pofám erre is megkérni. Csípi a szememet a veríték, és reményteljesen várakozom. Előveszi a dohánypapírt, és elkezd sodorni egy cigit, biztos a magáét, így gondolkodom. Aztán eszembe jut, hogy hiszen én nem csak tarhálni jöttem, és előveszek a farzsebemből egy fekete szappant. Mutatom neki, de nem reagál, csak tekeri a cigarettát. Mondom, na, öregem, mit gondolsz, nem mutatna ez igazán fáintosan valami szürreális ródmúviban, nagytotálban, a főhős belsőmonológja alatt, mi. Vajon nem ezt a fekete szappant kántálnák a pincebogár-szagú ártmozik húsz évvel később. És a bereggelős torrentoldalak nem ennek a filmnek a vhsripjét szórnák szerte szét a világba, mégpedig azt a verziót, amit valaki még a nyolcvanas években vett fel videóra a szerb dunatévé éjjelkettes filmműsorából, és a felvételen minden félpercben borzasfekete csík futna fentről lefelé, és már megkékültek volna a kép szélei, és a csávó még szerb feliratot is eszkábált volna hozzá, amit egy jólszituált mozdulattal beleégetett volna a videókaziról bedigitalizált avifájlba, hogy a világon mindenki értse és örüljön, szóval szerinted mindez nem lenne, érek a kérdés végére. A cigaretta már a szájában volt, távolba révedve szívta, rám se hederített. El jabón negro, szóltam végül minden maradék emlékemet összeszedve. A kánikula mintha hagymát pucolt volna az arcomon. A spanyol szavakra Fernando rám, majd a fonnyadozó, barnás szappanmaradékra nézett, elvette, cserébe kezembe nyomta a dohányzacskót, és lassan elballagva behúzódott a kőfal árnyékába. Gesztusaiban az volt, hogy mi most a Viva La Muertét forgatjuk, baszd meg, és ne gyere utánam. Akartam mondani, hogy de hiszen nincs is itt senki, de már nem volt pofám a gesztusaira reagálni. Jó ideig ott maradtam a magányosan szobrozó kamera mellett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy családi fotóján strandlabdázom a háttérben.

Lorenzo Lamas

Aztán meg Lorenzo Lamasszal malmoztam a Sosztakovics-téglagyár udvarán. Ott melóztunk korábban, na és? Ő ugyanúgy le volt égve, mint én, és amikor az emberek ugyanúgy vannak leégve, ahogy mi is voltunk, akkor a Sosztakovics-téglagyár kapuja mindig nyitva áll. Déltől egyig volt téglagyári szieszta - ilyenkor kiültünk az udvarra, egy rönkhöz ketten, téglagyári sámlikon. Én kiterítettem a szarvasbőrre hímzett malomtáblát, ő meg felrakta a korongokat. Egyfolytában csiki-csukizott. Mondtam is neki, Lorenzó, nem zavar, hogy láma a neved többes számban, ahhoz képest hogy a rosszfiúkat osztod tarkón-pofon puszta kézzel, lehetne valami menőbb neved is. Azt felelte, a lámát két l-lel írják, és még mindig jobb, mint az emu. Ezen a ponton eszembe jutott Emuka néni, egy távoli, sose-fiatal rokon, aki állandóan az arcbőrömet ráncigálta, mikor ovis voltam, aztán amikor általánosba jártam, majd gimnáziumba, és végül egyetemre, de még amikor sztriptízbárokba jártam, akkor is állandóan az arcbőrömet ráncigálta. Aztán szélütést kapott, és még legalább öt évig ott ült a hintaszékében, szótlan ragyákkal, nyálcsordultáig. Ekkor valamit elnézhettem, ugyanis Lamas diadalittasan a rönkre csapott, és győzelmét hangoztatta. Mondtam, ez csak malom, úgyhogy csak ne legyél olyan büszke, igyunk egy sört, mondta ő erre, és ittunk egy sört. Hollywood-ról kérdeztem, meg hogy mért küzd mindig óriáspókokkal atlétatrikóban, de nem volt mit mondania erről a témáról. Izmos testével itta a sörét. Nem vagyok büszke rá, hogy egy ilyen izmos testű béfilmsztár megvert malomban, úgy látszik, az állandó csiki-csukijával kifogott rajtam. De legalább nem ráncigálta az arcbőrömet, és ez is valami.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hasonmásversenyen holtversenyben hatodikak lettünk. 

Andy Warhol

Meg egyszer összefutottam Andy Warhollal egy észak-dakotai büfékocsinál. Lángvörös trapéznadrágjáról és vállán popártosan átvetett légvédelmi szkafanderéről rögtön tudtam, kivel van dolgom. Odatipegtem. Úgy dohányzott, mint aki most tért vissza vákuumból. Mondtam neki, Endi, nem adnál egy cigit, ha szépen kérlek, ő meg adott és tüzet is. Azt mondta, piszok meleg van, pedig nem is volt olyan piszok meleg, de hát fogok én feleslegesen megkérdőjelezni nagy hatású amerikai művészeket. Kérdeztem, mi ez a szkafander popártosan átvetve, amire azt felelte, hogy a kérdés magában foglalja a választ, amúgy meg filmet forgat, és azért van. Dohányoztunk, és én kértem egy hotdogot a büféstől, aki adott, finom, észak-dakotai hotdogot. Mondtam, nincs is ennél jobb, mint itt dohányozni ebben a piszok melegben veled, Várhol, és majszolni ezt a finom, észak-dakotai hotdogot. Bólintott és kortyolta a feketéjét, majd megjegyezte, hogy amúgy jelenleg is forgatják a filmet, amiről előbb beszélt, és hogy ha már bejöttem a képbe, maradjak még egy darabig. Nem terveztem menni. Kérdeztem, hol a kamera, de nem mutathatta meg, mert szerinte hülyén nézne ki a felvételen. Szerintem nem is volt kamera, csak ugratott, amolyan várholos tréfa ez, gondoltam magamban. Mióta forog a film, kérdeztem, kilenc órája, válaszolta, azóta vagyok ebben a lángvörös trapéznadrágban, a légvédelmi szkafanderrel, cigarettázom és kávézom e szent észak-dakotai büfékocsi előtt. Néha felveszem a szkafandert, néha átvetem a vállamon, néha a cipőfűzőmet babrálom, mindezt még ő mondta el. A filmcím után érdeklődtem: „Dining Gringo”, így felelt. Kérdezte, nincs e nálam babkonzerv, mert jól mutatna, de nem volt. Kezdett egészen hideg lenni, de ő még mindig a forróságról beszélt, meg hogy állítólag a déli államokban, a téli kecskelegeltetés idejére mindig vörösre festenek néhány kecskét, hogy helikopterről is látszódjon, nehogy közéjük dobjanak valamit. Kérdeztem, mi módon állhatnék tovább, most hogy a hotdog elfogyott és a cigaretta is el van már szívva mióta. Négykézláb a hegyek felé, biccentett meggondoltan. Kezet ráztam vele, majd négykézlábra ereszkedtem, és nekiindultam. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Erdei suli, 1945.

Michael Jordan

Aztán az is megesett, hogy Michael Jordan mellett ültem az esztékában. A váróteremben valószínűleg aznap festették a falakat, mert irtózatos bűz terjengett. A kosárlabdázó próbált beolvadni a várakozók hetven év fölötti, szatyros nénitömegébe, de ez nem igazán ment neki, lévén fekete bőrű férfi és szatyratlan. Le is ültem mellé a narancssárga műanyagszékre, mondtam neki, Dzsorden, mit keresel az esztékában, te kivénhedt kosaras, majd kérdeztem, tudod te egyáltalán, hogy kissrác korunkban, elsőben meg másodikban komoly hadstratégiai manővereket hajtottunk végre egyetlen hologramos kártyádért, térképet rajzoltunk, túszokat ejtettünk - a Travnyik Ferit, máig haragszik - és váltságdíjat követeltünk, csak hogy láthassuk, ahogy zsákolsz egy 10x5 centis kartonlapon. Azt felelte, szemüveget kell kiváltania, mert a sok hunyorgástól állandóan kötőhártya-gyulladást kap, és akkor genny folyik a könnycsatornájából. Mondtam neki, Misi, ennek semmi értelme. Közben az egyik néni elbóbiskolt és elejtette a szatyrot. Valami különös oknál fogva a szatyorban olvadt hó volt meg egy hermelinpalást cafadékai. Kérdeztem, tud-e még zsákolni, amire azt felelte, kis edzéssel valószínűleg még tudna, de már nem akar. Megöregedtél, tesó, mondtam, de azért még kiszúrlak az esztékában a várakozók hetven év fölötti, szatyros nénitömegében, hogy te vagy a Dzsorden. Azt felelte, ez neki jólesik. Aztán szólították, és ő azt mondta, mennie kell feliratni a szemüvegét, itt a recept, és mutatta. Pacsit adott, mint a régi szép időkben. Még meg akartam kérdezni, hogy a Space Jam fináléjának a forgatásán valóban egyedül szaladgált-e a pályán Bill Murray-vel, de mire ez eszembe jutott, már eltűnt a nagy fehér ajtó mögött.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Szenvedélyünk a karaoke. 

Luigi Galvani

Egyszer meg Luigi Galvanival végeztem közmunkát. Eskü. Emlékszem, narancssárga fényvisszaverő mellényben és karalábézöld overálban szedegettük a csikkeket Bologna utcáin. Körülöttünk tombolt a híres, tésztaszagú kánikula. Ahogy megtöröltem a homlokomat, megkérdeztem, Luidzsi, mit tettél, hogy most csikket kell szedegetned, te nagy rusnya tudor. Kétéltűek kínzásáról magyarázott. Engem azért ítéltek el, mert elloptam egy borókabokrot a Villa Cassarini gyümölcsöskertjéből. A bokrot visszaásták, és rám adták ezt a világító cuccot. Két hétig szedtük a cigarettacsutkákat reggel héttől délután ötig kis barna papírszatyrainkba. Az ember nem is hinné, mennyi ember dohányzik Bolognában, mondtam a lángésznek, aki prüszkölt, majd egy járókelő nyakába ugrott, és püfölni kezdte az oldalbordáját. A járókelő levetette magáról, és hangos dzsuzeppézés közepette elfutott. Mikor megkérdeztem, ki volt az, szemrehányóan azt mondta, hogy Volta. Alapjában véve nem sokat beszélt, a szavainál többet izzadt, néha megcsúsztam a hátrahagyott tócsáiban. Aztán amikor letelt a két hét közmunka, azt mondta, hogy jó volt velem dolgozni, és örül, hogy összefutottunk. Mondtam neki, hogy részemről a szerencse.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Eggyel alattam lakott.