Kofi Annan

Azután nem mással, hanem Kofi Annannal utaztam a kilences villamos ütközőjén. Képzeljétek. Akkoriban még nem volt, hogy zzz és rádbasszák az ajtót, vagy nem férsz fel, mert a néni ott tromfol neked három semmirekellő szatyorral. Persze kalauzok szép számmal éltek, böngésztek és kérték a jegyedet-bérletedet, de hát mit nekünk jegy, mit bérlet, mit regulák görcsös betartása - inkább felsunyultunk az ütközőre, a vagányabbja legalábbis. Így aznap is, mentem az Orczy Kertbe cserjét lopni vagy ültetni, de az biztos, hogy egy gyakorlott kaméleon-sasszéval felpattantam a vagon hátuljára. Számban autósrágó, balkezemben üveggolyók, jobb kezemben csavaros fagyi, nyakamban napszemüveg, zsebemben iPhone, Charizardos tazó, egy fél hotdog és lejárt lottószelvények (jó pénzért a Mechwart téri vakoknak). Felpattanok, látom, nem ám egyedül vagyok, ott gubbaszt a Kofi Annan, hűvösen néz előre öltönyéből, ami tulajdonképpen hátra, inercia dolga. Én meg felismerem, ez a durva, tuti, hogy leülök mellé. Golyók a zsebbe, fagyi az arcba mértékkel. Mondom, Kofiánnen, te Nobel-békedíjas ENSZ-főtitkár, aki voltál tíz évig, hogy azt szeretném kérdezni, milyen fíling  egy olyan figurát váltani ebben, akit úgy hívnak, hogy Butroszbutroszgali, és mégsem mesehős, egyiptomi, nem vicc. Meg hogy van-e Brüsszelben, Hágában vagy ahol laktok, drága diplomaták, van-e egy ilyen nagy szék (esetleg trónus), amire rá van írva, hogy enszfőtitkár, és akkor abba az enszfőtitkár gondterhelt arccal belesüppedhet, és aranyos bottal mutogathat a szolgáira, hogy én vagyok az enszfőtitár, úgyhogy te most kurvára hozzál nekem egy szendvicset, de ha nem lesz elég csípős, akkor kiebrudallak az egész euból vagy honnan, plusz a családodat. Ja, és még hogy milyen abban a tudatban élni, hogyha Hollywoodban filmet forgatnak az életedből, nincs az a derűlátó jóisten, hogy ne a Morgan Freeman játsszon, és narrálja végig az egész rohadt háromórás játékidőt, a kurva életbe. Ez a három. Lehet, hogy ez így most sok, de adok időt, tettem hozzá rögtönzött illedelemmel. Azt válaszolta, vagy ha nem is azt, de olyat, hogy ezek nem okos kérdések, ez nem így működik, az ensz, és a többi - ahogy beszélt, a figyelmem egyre inkább a zsebemben aszó fél hotdogra terelődött, hogy hova lett a másik fele. Ő csak beszélt, beszélt, de nem hallottam, fiatal voltam és vagány, gondoltam, kit érdekel, biztos nem engem, meg már amúgy sem ő a fejes, mondhat bármit. Azzal fejezte be, hogy az ensz. Mondom, oké, de most le kell szállnom, mert várnak a cserjék, azért jó, hogy dumáltunk, te, aki ellenezted a második öbölháborút, meg kibékítetted a feleket Dárfúrban, legyen Dárfúr bárhol, meg a felek bárkik, szóval ilyeneket tudok megnézni az iPhone-omon, ha a kilences villamos ütközőjén cserbenhagyna az általános műveltségem. Szevasz, és leugrottam. Ő ment tovább egészen a végállomásig, ha csak a bajszos jegykezelő le nem paterolta, mármint hogy kopj le, Kofi.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Menzán a babgulyást linzerre cserélte, nem hiába volt népszerű.

Robert Smith

Aztán azért az is, amikor Robert Smith-szel ejtőernyőztem. Persze nem önszántamból: egy részeg pillanatomban leálltam snóblizni a sárgaházas Tibivel. Fogadni mertem volna, hogy hármat dug, és mertem is fogadni, de csak egyet dugott. Szerintem hármat akart, csak gyagyás, jó, számolnom kellett volna ezzel, meg hát ugye ott a „sose snóblizz gyagyással”-elv, de hát előtte megittunk egy liter diólikőrt, mit tehettem volna. Szóval csak egyet dugott, és nekem ugranom kellett. A széles és sűrű szemöldökű oktató ellentmondást nem tűrően egy terepszínű, fülvédős pamutsapkát húzott a fejemre, és másodmagammal felröpített a diliház papírmasé-erdeje fölé, amit az ápolthülyék építettek papírmaséból, áldozatos munkával, a maguk ápolthülye módján. Mielőtt felszálltunk volna a szottyadt körte-színű vadászgéppel, a széles és sűrű szemöldökű oktató nyakamba kötötte az ernyőt, és mutatta, hogy azt - ami kallantyú - semmiképpen ne húzzam meg, mielőtt ki nem ugrom. A másik formával eljátszotta ugyanezt. Tibi, te rohadék! Mikor már ötven méterrel tengerszint fölött manővereztünk, vettem csak észre, hogy Robert Smith ül velem szemben, a repcsi hátuljában voltunk, pufók padokon. Borzas haját sima kobakjára szorította a kötelező pamutsapi, hóna alatt szorongatott ejtőernyője narancssárga retikülnek látszott. Fekete szemhéjakkal meredt rám. Helló, szóltam meghökkenve, mond valamit, ha azt állítom, hogy kjúr? Bólintott. Kicsit morcos volt, de arcán nem a tipikus gót-morc tükröződött. Inkább olyannak látszott, mint egy pongyolán megformált, náthás Poe karakter, aki szemcseppre vár az esztékában. Te meg minek ejtőzöl, kérdeztem, miután bebizonyosodott, hogy a Kovács Robi. Azt felelte, nem érti, vagy valami ilyesmi. Akkor váj du jú peresút? Vagyis váj níd jú de peresút tu dánfoll? Tehetős akcentussal. Angolul válaszolt, hogy amennyire értettem, fogadott a Keith Richards-zal, hogy ki tud több rajzfilmhőst, és Keith nyert Goofy-val. Nem ismerted Goofyt, arcába röhögtem. Nem ismerte. Közben a széles és sűrű szemöldökű oktató, aki a gépet vezette, hátrabőgött, hogy lassan ugorhatnánk, dzsamptájm. Így figyelmeztettem, te Róberszmisz, aztán meghúzd azt a fogantyút, vagy kallantyút, vagy mi a szar az, különben a barátnőm rám lesz mérges, hogy mért nem szóltam. Azt mondta, örül, hogy van barátnőm. Hogy ennek most mért örül, nem jutott eszembe, de azért őszinte félmosollyal fogadtam. Majd kiugrottunk. Láttam, ahogy meghúzza a kallantyút, és kinyílik az ernyője, huh, így könnyebbültem meg, hogy ma sem hal meg Robert Smith. Meghúztam a saját kallantyúmat, és az én ernyőm is kinyílt, minő szerencse. Landoláskor letapostunk néhány szép szál papírmasé-fát, de kár, gondoltuk, de nem komolyan. Miután lenyestük magunkról az ernyőtartó madzagokat, Smith megkérdezte, nincs-e kedvem meginni vele egy sört pénteken az Ánusz Klubban. Pénteken szerelemben vagyok, vágtam ki diadalmasan, és marha büszke voltam magamra, úgyhogy hamar el is szaladtam. Mire visszaértem a sárgaházba, Tibi a zárt osztályon abakuszozott; megpróbálta bebizonyítani, hogy ő a jeti. A jelek szerint sikerült neki. A Cure másnap már koncertezett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hetvenöttől hetvennyolcig együtt játszottunk a PJ Fight with Uncle Valentine nevezetű new wave-bandában.

Jean d'Arc

És azért azt se hagynám ki, amikor Jean d’Arc-kal félkarú rablóztam. Egy gironde-i földúton botorkáltunk atyai polcról ledézsmált óbortól becsípődve - barátnőm sisakban és láncfonott garbóban, én meg egy terelőbója-alakú csákóval a fejemen, kezemben pingvin-utalványt lobogtatva. Ahogy így mentünk, Sötét Zsanka - ahogy elte-amerikanisztikás műveltségemtől kitelve becéztem őt, és ahogy később képzeletben elhelyeztem egy Arany-ballada kellős közepébe - kiszúrt valami kocsmafélét a távolban, az útmentén. Az ajtón az állt csökönyös franciasággal, hogy bárbekjú szless szlotmasín. Mondom, Zsandárk, te szüfrazsett Dózsa György, aki Meyer szerint egyetlen majdnem-kopasz premier plán, Bresson szerint nem tudom, mert azt nem láttam, Besson szerint meg a csaj az Ötödik elemből; te, akit Jézus szíve fémdresszbe öltöztetett, ugorjunk csak be ide, és mutattam, hogy hova. Eszünk egy jó orleans-i szűzpecsenyét, ne kelljen magyaráznom, nem is kellett, bementünk. A bóját stílusosan elhelyeztem a verandán, alá a pingvin-utalványt, ami a kezemben maradhatott, amikor a kuponokkal harcoltam Alsó-Marokkóban. Miről beszélek. Na, ott vagyunk, tősgyökeres hájvéj-csehó: faasztalok, fapult, fabárszék, facsillár, fatálak, fakupák, és még egy kis bonszáj is volt a pénztárgép mellett, stílusficam céljából. Rendeltünk bort, mert ami bennünk lögybölt, az vajmi kevésnek mutatkozott (ébren voltunk). Amíg hozzák a bort, így fogalmazott Árki Zsanett, próbáljuk ki a félkarú rablót, hátha kijön átlóba a szilva. Mondanom sem kell, a szilva nem átlóba nem jött ki, hanem sehogy, és ugyanez volt a helyzet a kivivel és az avokádóval, nem beszélve a datolyáról. Közben folyt a bor, mint élő patak, és az emlegetett pecsenyét is kihozta a szőkecsöcsű bártendőr. Miután elvertük az összes frankot, vagy mi volt ott a pénznem akkoriban, a boriszogatás hamar borogatássá vedlett - ez először a nyerőgépek felé irányult a luddizmus szellemében, aztán felénk egészségügyi célzattal. Szumma szummárum, a bordal-énekből borda-lékek váltak. Seggrészegen átfáslizva, retekkel meg káposztával bedunsztolva folytattuk utunkat Párizs felé?

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hat héten át randiztunk, de az epifániáját már nem tudtam kezelni.

Richard Brautigan

Ja, meg amikor Richard Brautigan beszorult a traktor alá. Hí. Akkoriban Beregdaróc volt a mi San Fransiscónk, dzsoja helyett nadragulyát rágtunk, és parasztrögbit játszottunk a murvás úton, ahova csak néha tért be egy-egy épkézláb sárgavolán, akkor is csak megfordulni, meg a femili froszt heti egyszer azokkal a sudár, cakkos jégkrémekkel. Igaz, kukoricaföldről már csak legendákban hallottunk, de még menő volt a pótkerekes montembájkváz, a felfújható medence, amit babakék overálokból varrtak, és még bele-belemarkoltunk a tengeribe, elgondolkodva, hogy azt a sok kis magot valóban halásszák-e, mint a gyöngyöt. Szóval ekkortájt történt, hogy a Vilibá hazaért a hengerműből, beállt a sufniba a cékettes krátergyalulóval, és rögtön rá is állt a vacsorára, miszerint füstölt kocaköröm per savanyúkáposzta. A sufnit gázolaj, elavult tepsik és tejbe mártott bajusz áporodott szaga lengte be, itt állt a traktor, ez a rozsdás monstrum, hatalmas szürkéskék, permetszeres műanyagtartállyal a hátán. Ebben az időben elégképp rosszcsontok voltunk - nem voltunk azok a galád szarrémek, de azért egy pár bumerángot eltörtünk a Terka néni hátán, Isten nyugosztalja. És akkor ilyet szól nekem a Brajti, nagy pecás pajtásom, hogy lovasítsuk meg a cékettest, én meg így állok, mint aki gombakalapot növeszt, mondom, mit akarsz, és akkor elmondta megint. Átmászunk a pajtán, be a sufniablakon, és kész is a dolog, így nógatott, hogy menjek vele, meg hogy az indítókulcs benne van a kesztyűtartóban. Vele mentem. A pajtáról látni lehetett a Ruszin bácsiék szökőkútját, ami úgy nézett ki, mint Benjamin Franklin szobra a kedvenc delfinkönyvem borítóján. A sufniablak csukva volt, de kinyitottuk, mert volt tolvajkulcsunk a Hajni hajából. Bent az orrunkig se láttunk, de rögtön kitapogattuk a traktort, mert az volt ott, és mászni kezdtünk, én a volán felé, Ricsi meg egészen más felé. Mikor beültem a surányi import-alpakkabőr borítású első ülésre, Brautigan hangját a futómű felől hallottam. Itt vagyok, állapította meg, hol vagy, így feleltem. Azt mondta, permetszagot érez és nyálkás csigatesteket a köldöke tájékán. A traktor alatt volt. Mássz ki, az oké, hogy másszak ki, de valami bekapta a nadrágom, így csevegtünk. Megnéztem a kesztyűtartót: nem is volt ott semmiféle indítókulcs, csak két vöröshagyma. Hívtam a Vilibát a fejlámpával. Nem örült, de náspángra tett ígéreteit csak másnap reggel váltotta be, amikor a cékettes csapágyaira hullott.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. A tőzsdekrach idején gránátalmát árultunk a Central Park mellett.

Otto Von Bismarck

Aztán azt se felejtsem ki, amikor Otto Von Bismarckkal mentem házibuliba. A Gőzös Lacinál volt valahol a külvárosban - a szülők elmentek Bakonybélbe pezsgőfürdőzni meg tárogató-kiállításra, a hugit pedig visszapofázásért zugfogságra ítélték az internátusban, tehát üres volt a kégli, és akkor mentünk. Én meg a Bismarck, akinél szemléletesebb partigyilkost keresve sem találhat magának a világ. Oké, elismerem, hidegvérű, konzervatív, birodalmi kancellár, amely már önmagában úgy hangzik, mintha bronzba lenne öntve, de azért egy házibulin mégis lazíthatna egy kicsit. Nem lazított. Három teljes órán át ott ült a tömegtől befülledt nagyszoba egyik árnyas sarkában, rajta a meghatározhatatlan, iszamós jégárnyalatú medveölő ballonkabátjával, amit valószínűleg akkor sem vett volna le, ha bezárjuk a szaunába (volt egy ilyen tervünk, de a kisüsti meghiúsította). Amikor még volt abban hitem, hogy Bismarck ma este brékelni fog, vittem neki egy liter mai tait, hogy Ottókám, buli van, vedd le azt a szart, és gyere táncolni, mert mindjárt jön a jó szám. A csávó úgy engedte el a füle mellett a Body Movin’-t, mintha az hulló, őszi falevél lett volna. Rezzenéstelen arca olyan volt, mint egy címersas profilja. A koktélhoz persze egy ujjal sem nyúlt, így az igen hamar a házigazdai gondviselés martalékává vált, mert a Laci megitta, miközben lázas izgalommal próbált életet lehelni egy NDK-gyártmányú, parafaszínű PVC-csövekből és alumíniumszálakból barkácsolt stroboszkópba. Hajnali öt órakor Bismarck még mindig ott ült, ugyanabban az árnyas sarokban, ugyanabban a feleslegesen délceg és csatára kész testtartásban, mint egy eleven sisak, vérből és vasból összegyúrva, kackiás bajusszal. Mondom, jól van, Ottó, fasza, hogy jöttél, nem hogy egy pofa sört nem ittál, de még egy kurva koktélcseresznyét sem tudtunk legyömöszölni a torkodon, és még a Beastie Boysra is szartál magasról, szóval jó, hogy elhoztalak, látom rajtad, maradnál még, de most már menjünk haza, mert hajnali öt óra van. Türelmesen megvárta velem a taxit. Ekkor már tudtam, hogy én házibuliba államférfit soha többé.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyedül neki volt nintendója az egész oviban.

Giacomo Matteotti

Na meg aztán hogy Giacomo Matteottival együtt tömlöcbe vetettek az uzuk. Gőzöm sincs, kik az uzuk, és ezeknek van saját tömlöcük, szerintem furcsa. Hogy mért vetettek ezek a maguk uzu tömlöcébe, azt nem értem, pedig én csak vártam a kebabosnál, lassan készülő kebab volt, megesik az efféle, és egyszer csak zsákot húzott fejemre az egyik arcafestett, bocskoros uzu, és (remélem) uzu nyelven sipákolva vontatni kezdett, fényes nappal volt. Amikor a tömlöcben az uzu végre levette a fejemről a zsákot, és elmesélte, hogy hugá hugá oszternyák (durva uzu elhallgattató szleng), Matteotti már ott volt - törökülésben ült egy zöldre mázolt ikeás faládán és ropogtatta az ujjait. Mondom erre, Dzsiákomó, már te is uzuk foglya lettél, te tiszavirág-életű karakter az olasz fasizmus hajnalán. Bólintott, mert azt hitte, kérdezem, és az olaszokról alkotott jogos sztereotípiához méltóan, keservesen tésztáért kiáltott. Erre egy, az előzőnél kalaposabb uzu jelent meg a bambuszrács előtt, ötös Galatasaray-mezben, és nyakon lőtte magát nyugtatópisztollyal. Nem tudom, hogy mindezt demonstrációként tette-e, mintegy reflektálva a szocialista „tésztát”-felhívásra, vagy csak ügyetlen. Akkor kinyúltam a bambuszrácson, kivettem a félájultan motoszkáló uzu zsebéből a kulcscsomót, és mutattam Matteottinak, hogy nézd csak, kulcs. Erre kijelentette, hogy tészta híján nem hajlandó agyonlövetni magát, de hát figyelj már, ezek még nem a fasiszták, csak az uzuk, úgyhogy lenyugszol. Nem értette, mondta, uzuk, kérdezte. Uzuk. Leszállt az ikeás ládáról, és kiroppantotta a nyakát. Kik azok az uzuk? Hát ez az, hogy mit tudom én, viszont megvan a kulcs, és újra felmutattam, hogy megvan. Homlokon csókolt, és azt tanácsolta, hogyha ezek valóban nem a fasik, akkor innét menjünk a hányásba. Mivel ezek valóban nem a fasik voltak, mentünk, nem is kellett a kulcs, kifértünk a bambuszrudak között. Másnap olvasom a címlapon, hogy az uzu a Dnyeper folyó török neve és majdnem egy kínai gyümölcs. Jól átvertek minket.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Valentin nap, 1919.

Otto Nordenskjöld

És az is, amikor Otto Nordenskjölddel kriketteztem. Mert hogy ez volt, lépcsőfutás a kistesiben, medicindobás a betonospályán vagy krikett a dudvában - alap, hogy a krikettet választottuk. Krikett, krikett, krikett. Befoglaltuk a kispadot, amit előtte gondosan megépítettünk taposott ringlóból, cseresznyeágból meg kitömött bagolyból, amit a bioszszertárból csórtunk nagyszünetben, később elmondom. Mondták, mi ez, kispad a cseréknek, így a válasz, belementek. Ott ültünk. Mondom a haveromnak, Ottó, én belőled tartottam kiselőadást ötödikben, nem semmi egy figura vagy, svéd bajszos. Ottó, mint délisark-kutató, azt feleli, nofene, ilyet se hallottam még. Befagyasztani a hajót a jégtáblába, az mekkora ötlet, emlékszem, ötödikesen rajongtam ezért, és hogy én is be akartam fagyasztani magam egy jégtáblába, meséltem neki, majd megkérdeztem, mégis hogy ment ez az egész. Azt mondta, így képzeljem el: vadmód süt a nap, műanyagszékek a hajótaton, kisasztalon citromsárga műanyagrádió, kistálkában szotyi, vágódeszkán három fej szalonna meg kandírozott cukkini (gibraltári szoros), rahedli seggrészeg tengerész tahó-rőt, norvég bajsza alatt olcsó napszemüveggel (szakadt albán piac), ócska gramofon csorba tűvel szajkóz valami skandináv kuplét, hajó előtt jeges tenger, hajó alatt jégmező, ahová néha leugranak hokizni, hajó mögött pedig pöttyös keszkenővel integető importringyók, és a távoli parton elvétve néhány feleség. Pont így képzeltem. Aztán hívtak, hogy csak álljunk be krikettezni, én a Vili helyére, ő meg a piros csapatba, de nem álltunk, mert szart se tudtunk a krikettről. Csak azt tudtuk, hogy a krikett a legjobb kifogás, ha meg akarjuk verni a Vilit, de a Vili ekkor már hótvéres volt, és amúgy sem lett volna értelme beállni a helyére. El is mentünk uzsonnázni. Persze valamelyik hajdinapöcsű felsős már megint átlyukasztotta az összes iskolakakaó fedelét a hüvelykujjával, pedig havonta egyszer kapunk ilyesmit, panaszkodott Nordenskjöld, már mindegy, marad a parizer. Lógó orral ültünk be tanulószobára. A harmadik sorban bóbiskoló Vilit hagymaszín hegek borították, és a szalámicsík a szája szélén alvadt vér benyomását keltette. Erről beszámoltam expedícióvezető barátomnak. Megkérdezte, miről beszélek.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egészségnapon arról tartott beszédet, hogy miért lapos a tej, és én elhittem.