Meg adalékként mondom, hogy Simonyi-Semadam Sándorral készültem a kerületi pingpongbajnokságra. Úgy történt, hetente kétszer-háromszor, hogy suli után leugrottunk, a Bleyer Jakab utcában volt kis kondipince, belmag két és fél méter, ott béreltünk tölgyfaütőket, amiken kötelező jelleggel lifegett a szoft, de kit érdekelt. Ide ugrottunk le. Vak (vagy napszemüveges) bácsi volt a tulajdonos, kempingszéken ült moccanatlanul, kőtrollként a sarokban - ő adta a narancssárga stiga-labdákat, napjában többet is, aminek nem örült. Feje mellett egy bőregér-színű kazettásmagnóból Plastic Bertrand szólt álló nap, állítólag két szám, de mi nem tudtuk őket megkülönböztetni. Pingpongozni egész jól lehetett rá, élni kevésbé, de mit lehetett tenni, semmit. Néhány mennyezetre irányított „lecsapás” után (melyek a zenébe fifikásan ágyazott „vújívű”-k felcsendülésekor, tehát nem ritkán voltak esedékesek) betávoztunk az öltözőbe, mert volt öltöző, és mint a profik, törölközővel a nyakunkban figyeltük önnön testünk izzadását. Közben beszélgettünk. Mondom neki rapelve, Simonyi-Semadam, te nem hosszú ideig, de nem kevésbé keserves időszakban miniszterelnöki posztra juttatott politikus, aláírni trianont nem az az ágybavizelés típusú akció, bár hasonló végkimenetelű, szóval nem irigyellek, amúgy hogy vagy. Azt feleli, volt már jobban, amúgy meg nem ő írta alá, hanem a külügyminiszter meg egy háromnevű „rendkívüli” követ, de hát valakinek sorra kellett kerülnie, teszi hozzá. Én biztos azt csináltam volna, hogy ha már politikailag súlytalannak vagyok betitulálva, hogy anyátok súlytalan (keményen kell bánni ezekkel az antant-huligánokkal), és mikiegereket rajzolok a békeszerződésre, vagy galacsinba gyúrom és passzolgatok a lojddzsodzs fölött, vagy aki ott volt, afölött, hogyha kell, akkor vedd el, mint általánosban az uzsisdobozzal. Azt mondja, ez nem lett volna igazán méltó viselkedés egy béketárgyaláson, de azért utána egyértelműen berúgtak a küldöttségben. Bezzeg Belgium területeket kapott Németországtól, azért mondja a Plastic Bertrand félpercenként, hogy száplánpurmoá meg hogy vújívű franciául - egyúttal egyszer ki kéne már lopni a góliátelemet abból a kazettásmagnóból. Sanyi szerint ez a következtetés messzemenőbb, mint megokolt, de valóban ki kéne. Erre a következő héten sor került, a vak troll bá őszinte bánatára és ezzel egybekötött fennhangú kijelentésére, hogy mi oda többet soha, vagy ha igen, akkor páros lábbal, szóval menjünk az anyánkba szörfözni. A kerületi versenyre szabadtéren került sor. Minden reményünk a mennyezetben volt. Nem jutottunk tovább.
Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyikünk sem látta a Das Boot végét, hasonló okból.
