2009. október 26., hétfő

Gustav Mahler

No meg olyan sztori is létezik, hogy Gustav Mahlertől vettem narkót. Az egy olyan korszak volt, hogy a kurva életbe, én veszek egy kis narkót, közben csóváltam a fejem, és belefúrtam az öklömet a babzsákszékbe, hogy senki se lássa. Dühös voltam, na, az vezérelt, a fiatalos és olthatatlan düh, meg a suliban az eposzt tanultuk, ami amúgy se érdekelt. Haver mondja, van ez a díler, menjek oda hozzá, azt vegyek narkót, ha már ez jár a fejemben. Odamegyek, fiatal fickó, úgy néz ki, mint bármelyik másik, de nem, ez a Gustav Mahler az énekkönyv végéről, akinek az arcára az egész kilencedik-tizedik-tizenegyedik évfolyam pólyás faszt rajzolt piros filctollal. Most az hiányzott róla csak, amúgy ő volt. Mondom neki, Máler, kéne a narkód. Néz rám, hogy így megismerem, de beszélni az még luxusszámba megy nála. Várok, aztán így folytatom, jaja Gusztáv, vágom, hogy ki vagy, zeneszerző vagy, dalokat írsz, szimfóniákat írsz, és talán énekfakton még tanítanak is, de aki csak azért jár be énekre, hogy a zongora alá dobja a békönszalonnát, miközben a tanár albán népdalt kísér, annak nem vagy más, csak egy fekete-fehér fotó vörös pénisszel. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem volt könnyű feladat rábeszélni, hogy ugyan már, egy spanglit mégiscsak adjon, a rossz hírek ellenére. Ilyet kérdez, ki firkálta össze azt a képet róla, mondom, mindenki firkálta azt, de van egy rövid, szőke göndör hajú gyerek a tizenharmadikban, ha balhét akarsz, kezdd vele, plusz adj egy spanglit, ezt már csak így suttyomban tettem hozzá. Ad egy spanglit, köszönöm. Aztán az a kérdés merül fel, kell-e meszka vagy fetamin, ő már csak így mondja, konduktori lazasággal, de nem kell. Elteszem a spanglit, nem túl drága. Kíváncsiságból még odafordulok, két kérdésem van hozzá. Egyik, hogy oviban nem szopattak-e a neveddel, hogy amikor így ültél és bambultál, esetleg a szád szélén nyál folyt, a bajszos cseh-osztrák óvónő nem mondta-e, hogy jaj, kisfiam, ne legyél már olyan máler. Másik, hogy mért árulsz drogot dühös fiataloknak, akik pöcsöt firkálnak rád, ahelyett, hogy művet komponálnál nyugodt öregeknek, akik gramofon mellett tespednek és hintaszékben. Azt feleli, hogy egyrészt nem, másrészt azért, mert nem fizetik, és mert nem szeretné, ha úgy könyvelnék el, mint valakit, akit csak ősz hajú magatehetetlenek emlegetnek, meg hogy szeretne berobbanni a fiatalok körébe, és ez fűvel könnyebben kivitelezhető, mint komolyzenével. Jó, én azért bírom a zenéd, és ne bántsd a szőke göndör gyereket, mert haver. Azt sem tudom, hova jársz, kiáltja utánam, még szerencse. Meggyújtottam a spanglit. Sokan tarháltak.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Mellém ült és más volt a véleménye a Prodigy-ről, mint nekem, de ő fizetett.

2009. október 12., hétfő

Hüperión

Aztán meg az is volt, hogy megfejeltem Hüperiónt. Tök véletlen volt, szó ne essék róla. Valami boltban mászkálhattam, mert körülöttem polcok tornyosultak a fejem fölé zacsekos tarhonyával, brokkolival, tejjel meg autósrágóval, ahogy így mentem, sorrendben ezek voltak. Aztán ahogy kiérek a tornyos forgatagból, hirtelen nem oda nézek, ahova kellene, gondolom megragadta a tekintetemet valami, ne firtassuk. Szóval amikor visszanézek, előttem terem egy pacák. Hopp, és a visszanézés mozdulatával máris megfejelem, de nem így kocc-szinten, hanem úgy istenesen, ahogy egy jóbarátom mondaná. A pacák elejt néhány krumplit, és felhördül, de nem igazán fájdalomból, csak mint akit kellemetlenül ért a dolog. Ekkor látom, hogy nicsak, ez a Hüperión. Mondom is neki, nicsak, te a Hüperión vagy, de ő nem válaszol, csak próbálja felszedegetni a krumplikat, amik elgörögtek. Hamar összekapkodja, aztán rám néz. Nem igazán tudom, ki vagy te, csak a neved ismerős, de az marha ismerős, szólok hozzá újból, amikor már így szemtől szembe vagyunk. Furcsa, az arca nem derengett sehonnan, de ahogy megláttam, tudtam, hogy ez ő, és hogy már összefutottunk valahol korábban. Erre azt mondja, hogy ő valami titán, meg hogy régebben ő hordozta a napot. Nem fájt, kérdeztem tőle, de ő csak nézett, mint aki azt sem tudja, mi van. Aztán most mit csinálsz, váltok témát, civilben krumplistócoló vagyok, válaszol ő. Büszkeségnek helye sincs a hangjában. Mondom, az meg mi. Hát, van a krumpli, aztán stócolom, így válaszol, és mutatja a hóna alá szedett krumplit, ami állítása szerint van. Olyan a hóna, hogy olyat még ember nem szart. Titánhón. Bölcsen bólintok, majd elnézést kérek tőle a fejelős incidens miatt. Azt mondta, megbocsát, bár arca nem volt rezzenéstelen. Fintorogj csak, krumplistócoló, gondoltam magamban, és ezen felbuzdulva továbbhaladtam a pástétom-szekció felé. 


Nyilván kérditek, honnan ismerem. Róla puskáztam a történelmet elemi másodikban.

2009. október 7., szerda

Fernando Arrabal

Na aztán meg volt olyan is, hogy Fernando Arrabaltól tarháltam dohányt. Láttam, ott állt magányosan egy kamera jó öt-tíz méterre a rendezői széktől. Na, amellett volt ő. Cigit tekerni készült. Másnak híre-hamva sehol. Odamegyek hozzá lottyadt farmerban, banditaborostával a pofámon, mondom, Árrábál, adjál már nekem is egy szálra-valót, ha szépen megkérlek. Erre azt feleli, qué. Mondom tobákkó por favor meg hogy szelaví, azt már csak úgy áltművből. Kelletlenül bólint, és dohányzacskójából kikanalaz egy fejadagot a mutatóujja begyével. Sodord is már meg, ha leszel kedves, szólok hozzá, mikor felém nyújtja bütykös ujja begyét. Nem érti. Virulens szemöldöke haptákba vágja homlokát. Méreget. Azt habogom, papel de bláz, tökmindegy, csak léci sodord meg, mer’ én nem tudok cigit sodorni, jó lenne, ha ezt megértenéd, entiendes, viszem fel a hangsúlyt a végén. Volt idő, amikor tanultam spanyolul. Amúgy meg kurvára süt a nap, be kéne húzódni a kőfal árnyékába, de már nincs pofám erre is megkérni. Csípi a szememet a veríték, és reményteljesen várakozom. Előveszi a dohánypapírt, és elkezd sodorni egy cigit, biztos a magáét, így gondolkodom. Aztán eszembe jut, hogy hiszen én nem csak tarhálni jöttem, és előveszek a farzsebemből egy fekete szappant. Mutatom neki, de nem reagál, csak tekeri a cigarettát. Mondom, na, öregem, mit gondolsz, nem mutatna ez igazán fáintosan valami szürreális ródmúviban, nagytotálban, a főhős belsőmonológja alatt, mi. Vajon nem ezt a fekete szappant kántálnák a pincebogár-szagú ártmozik húsz évvel később. És a bereggelős torrentoldalak nem ennek a filmnek a vhsripjét szórnák szerte szét a világba, mégpedig azt a verziót, amit valaki még a nyolcvanas években vett fel videóra a szerb dunatévé éjjelkettes filmműsorából, és a felvételen minden félpercben borzasfekete csík futna fentről lefelé, és már megkékültek volna a kép szélei, és a csávó még szerb feliratot is eszkábált volna hozzá, amit egy jólszituált mozdulattal beleégetett volna a videókaziról bedigitalizált avifájlba, hogy a világon mindenki értse és örüljön, szóval szerinted mindez nem lenne, érek a kérdés végére. A cigaretta már a szájában volt, távolba révedve szívta, rám se hederített. El jabón negro, szóltam végül minden maradék emlékemet összeszedve. A kánikula mintha hagymát pucolt volna az arcomon. A spanyol szavakra Fernando rám, majd a fonnyadozó, barnás szappanmaradékra nézett, elvette, cserébe kezembe nyomta a dohányzacskót, és lassan elballagva behúzódott a kőfal árnyékába. Gesztusaiban az volt, hogy mi most a Viva La Muertét forgatjuk, baszd meg, és ne gyere utánam. Akartam mondani, hogy de hiszen nincs is itt senki, de már nem volt pofám a gesztusaira reagálni. Jó ideig ott maradtam a magányosan szobrozó kamera mellett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy családi fotóján strandlabdázom a háttérben.