William S. Burroughs

Affelől, hogy aztán William S. Burroughs-zal narkózzak. Na mer’ te mit csinálnál a jó öreg Billbával? Könyvet írnál, mert hülye vagy? Az úgy nem zsáner, narkózni nem a tipikus lepattintható szükség. ’Ehát narkóztunk. Körülöttünk harciasan ejakuláló maláj törpék lengtek a rinocérosz-tapétás játékterem bőrplafonjáról csüngő liánokon; kék füstöt eregető, ballonkabátos tenyészhímek himbálták ernyedt hímtagjukat a Bring me some lófasz dallamára, miközben kagylóhús-árnyalatú ampullákat passzoltak el fű alatt arra járó szaudi vagányoknak; Auguste Rodin áttetsző művégtagjaival kereskedő, beesett szegycsontú, alsó-kínai kofák suhantak el emberhúsból rakott rollereiken a cápák uszonyaival ékesített üvegparketta alatt, bálványimádó ringyók szurdokában, miközben mi halántékunkba döfött injekciókkal utaztunk a Megtértek Borostyánligetébe, és szivárvány-szín szirupos tavon hajókáztunk egy hatalmas hangyafejű matrózzal mandzsettát cserélve. Kint visszaesősre állt az idő, mákonyos szögfejek szürke morfin-pocsonyában nyugtatva kobakjukat, zöld hányásuk glóriáját a bokájukra tolva meredeztek a maláriás hold poshatag fénypászmái felé. Éreztem, ahogy húsom mályvaszín kenőccsé puhul, csontjaim évezredes piskótái megroggyannak. Ez a cucc kitart egy darabig, mondtam Buróz fura kocsonyájának, amivé addigra lett, vááááááááááááááááááááá, mondtam erre alig hallhatóan, mi vagy mi ez mi, na én ezt nem, hogy Kuala Lumpur-i elefántkóros sztriptíztáncosok benzolgyűrűjében vonagló falloszdiktátorok, tripperes gorilla hatvankilence transzvesztita ebihallal, plusz segglyukból kilövellő vazelines pingponglabda meg hátbatámadó műpinák falanxa, és még homokos búvár- és bukméker-ánuszrózsák hidegzuhanya meg gigászi ondóvezetéken csimpaszkodó pederaszták szarból gyúrt nyakkendői, ilyen niincs, nem is lehet, se volt, se van, se itt, se máskor, elmegyek (de nem úgy, te köcsög). S azzal kitéptem a halántékomból a tűt (utóbb súgták, hogy ártatlan diperte volt csupán), s ott hagytam az önszutykában váladékozva hullámzó amerikai írót, aki fluoreszkáló zsírt égető, egészségtelen búcsút intett felém. Azóta sem drogoztam, és normális helyekre járok.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Ötödikes farsangon ő jégkrémnek öltözött, én meg padlizsánnak.

Snoop Dogg

Korábban pedig már Snoop Doggal ijesztgettünk védtelen öregembereket. Legjobb móka természetismeret óra helyett; körúti shop, tipikus tizenegy órás marketpangás, csak a zsugori trottyosok jönnek a kakukkmintás műbőrszatyraikkal, hogy tejfelt, meg valami gyümölcsöt is a nagy melegben, egy halaszthatatlan kiló padlizsánt, meg gumitasakos szafaládé-granulátumot az unokáknak, szóval a balfasz-részlegről amblokk mindent random. Orrukon hajlott cvikker, hajuk szálán szúnyogháló, nyelvük alatt oltottmész-ízű porcképző tabletta - így totyognak, nincs is velük probléma, nem is volt. Ergó a probléma velünk volt; a természetórát menyétként szabotálva kiosontunk a nagykapun, irány az áruház jeligére, én meg sznúp, aki már akkor sem volt kevéssé gengszter, mint most gazdag. Mondom, te Kutya, mindig kíváncsi voltam, hogy pontosan mi is az a funky ass shit, szabad tudni. Yo, kezdte ipszilonnal a beszélgetést, a laza cuccos, ami konkrét, ami adja, ami zsírfa és kipörget pitába. Vágom, mondtam, de nem én. Közben megértünk a bolthoz, majd irgalmatlan szokásunkhoz hűen elbújtunk az önműködő ajtó és a pocakos teremőr közötti, műanyaggal bélelt falmélyedésben, és röhögtünk, ahogy az erős hatvanasok kicúgolt csukáikkal toporzékolnak a makrancos üvegajtó előtt, hogy vegye már észre őket az érzékelő, s táruljon a klimatizált szezám. Aztán mikor észrevétettek, és lehetőségük nyílt beszottyanniuk, én meg Dió-Dupladzsí (ahogy nálánál nem kevésbé gengszter környezetében hívatta magát) egy óvatlan kánikulai pillanatban, hirtelen felindulásból cincért a vállukra, csigát a hónaljukra, fehér cérnából font spermaszálakat ismertebb égtájak irányába kilövellő gumipókot a zsakettjükre, vagy zölden fluoreszkáló műtaknyot a kézfejükre gondosan, esetleg a hátukra ugrottunk. Erre már a védtelen öregemberek is, kivált az asszonyok, akik fejben rég a macskaeledeles pultok útvesztőjében kanyarogtak matyómintás minotauruszként, majd összeszarták magukat, épp-hogy-nem bekrepáltak, de mindenesetre összerogytak; a térdkalácsaikból reccsenve leváló vizenyős göbök üveggolyókként gurultak szét a szupermarket műmárvány csempéjén, be a tartós óvszerek és a mentolos habcsókok alacsony, de masszív polcai alá. Mi pedig csípőre tett kézzel röhögtünk, hogy mi bezzeg nem vagyunk ilyen öregek, és jogosan rappeljük, hogy formák vagyunk, akik hogyha akarjuk, minden pigmentünkre jut egy pina, meg hogy mienk a narkó, a likőr, a dollár, a hatalom, plusz mi állunk a világ legormótlanabb péniszének birtokában, ezért hogy velünk ne szarakodjon, aki kismennyiségű jót is akar magának. De aztán az ötödik rettenetes néni után epifániaszerű fellobbanással rádöbbentünk, hogy egyszer nekünk is beköszönt a protézis ideje, valamint narkó, likőr, dollár és pigmentek híján mi is hubbabubbáért fogunk libasorban botorkálni az unokáinknak, döglött hal húsáért pedig kedvenc perzsamacskánknak, ha már nincs ki lemenjen, hacsak agyon nem lő a pirosnál egy teherautóból kihajoló, elégedetlen férfi, vagy idő előtt meg nem halunk écben. Ezért az ötödik rettenetes néni után serényen összegyűjtöttük a szétgurult térdkalács-gömböcöket, visszaadtuk őket jogos és mozdulatlan tulajdonosaiknak lábbal felfele, és szatyraikat kölcsönkérve, céltudatosan bevásároltunk nekik: tíztucat Melba-csokit, brokkolikrémes pogácsát, tasakos italport, kecsapot, félrerántott hajtűkanyart, amit csak kértek (a balfasz-részlegről amblokk mindent random). Ezután hova, kérdeztem Doggot, aki Microsoft Sam hangján motyogta egy Doors-szám szövegét. Bárhová, csak attitűddel, válaszolta. Segítőkészségéről hallgatott a város.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az Ain’t No Motherfuckin’ Gangsta Ho Knockin On My Apartment’s Door című számában én voltam a fícsöring (oka: János Kórház, Timbaland fekvőgipszben).

Ludwig Wittgenstein

És akkor még szó sem esett azokról az időkről, amikor Ludwig Wittgensteinnel paradicsomot hámoztam a cambridge-i vasútpályaudvaron. Én és a filozófus. Épp elégszer gondoltam arra, milyen lehet egy vérbeli osztrákkal, akinek kenyere a töprengés, vagyis jelentős mennyiségű és volumenű rágondolás lót-fut az agyfele tekéiben, egy ilyennel hogy mondjuk tapicskolni a szezámmagban vagy hurkát tölteni, miközben figyelni a juhot, ahogy lógatja a fülét és mentolos fogkrémmel gargalizálni. Ekkortájt lakókocsiban éltem egy a valóságból többtíz köbméternyi űrtartalom-hasábot kiszaggató és öntestével eltulajdonító, viking-léptékű asszonnyal, akinek vöröshagyma-színű pikkelysömör-réteg borította a nyolcvanöt százalékát, és meztelenül fürdött. Magyarán életem nem épp legmakulátlanabb periódusában történt az incidens. Mikor a hölgyből épen maradt tizenöt százalék ficcent csak elő a filodendronos frottírkötény, a medveszínű rakott szoknya és az abortusz-szagú répaharisnya alól, lehetőségem nyílt tanulmányozni Ludwig barátom műveit, aki aznap érkezett Angliába, és amikből egy fallosznyi szót, annyit se volt idegem felfogni. Agyvizem felmentével fogtam hát hat-hét darab krumplit, fogsz te a jó druidapöcsű, hadtápos nénikéddel bolondériázni, motyogtam zabolátlanul, hogy a tárgy formája nem más, mint az összefüggésekben való előfordulás lehetősége, naná, nyilván, ha írni akarnék, ilyesmit írnék én is, hogy közöm se lehessen hozzá később, ilyen ideges voltam. De a rákos húgynak nem tudsz te is, hogy kutyákról meg macskákról, ahogy az összes normális, valamire való író, forrtam magamban, de ekkor már kiértem a pályaudvarra, és láttam, ahogy szál le a Ludwig nagy peckesen az érkező vonatról. Odasiettem hát, hogy Witti, vagy ahogy neveznek a nagyokos docenspajtásaid Linzben, vagy ahol, mit érdekel, ne gondolkodj, hanem hámozd meg ezt a hat-hét krumplit, vagy mi ez, bassza meg, paradicsomot hoztam, hogy akkor, tessék, és felédobtam hatot-hetet. Azt mondta, meghámozza, ha én is hámozok kábé, itt gondolkodott, négyet, merthogy ferplé meg nem ismer. E szellemben leültünk a cambridge-i padozatra és hámozni. Krumplit akartam, mondtam neki búsan, hogy aztán végül megkérdeztem, mit jelent az, amit ír, fennforgásról meg esetről meg lehetőségről, mert nem vágom. Azt jelenti, ami oda van írva, pöffent elő a nem túl jelentőségteljes, ellenben baszott idegesítő válaszbuborék. A továbbiakban sem sokat beszélgettünk. Azon pár alkalommal, amikor elképzeltem, milyen lehet egy magaféle észlénnyel takonybuborékot fújni, sajtot vásárolni vagy megnézni egy Nascar-futamot a sportegyen, valami ilyesmire jutottam, mint amit ekkor éreztem: uncsi volt. Unatkoztam. Ludwig is unatkozott. De szar. Amúgy még lassan is hámozta, úgyhogy végül bevállaltam az ötödik paradicsomot is, csak legyen már vége. Ő megköszönte, és összébbhúzva magán citromsárga esőkabátját, szép napot, és elment az egyetemre. Én, hónom alatt hét egészben-hámozott paradicsommal, visszabaktattam debella lakótársamhoz, aki épp lejárt lazackrémmel kenegette viszkető homloklebenyét. A lefejtett paradicsomhéj kupaca pedig, mint valamiféle fölösleg-monumentum, még most is őrzi a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusának elfecsérelt perceit a cambridge-i pályaudvaron, persze, csak ha egy kósza szellő arrább nem sodorta, és szét nem szórta a héjakat, ahogy ennek lennie kell. Így van ez; vannak olyanok, akik egyszerűen nem arra teremttettek, hogy Nascart nézzenek. És ez viszont is igaz.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az ötvenes években mi voltunk a Pápa jobb keze.