2009. szeptember 22., kedd

Lorenzo Lamas

Aztán meg Lorenzo Lamasszal malmoztam a Sosztakovics-téglagyár udvarán. Ott melóztunk korábban, na és? Ő ugyanúgy le volt égve, mint én, és amikor az emberek ugyanúgy vannak leégve, ahogy mi is voltunk, akkor a Sosztakovics-téglagyár kapuja mindig nyitva áll. Déltől egyig volt téglagyári szieszta - ilyenkor kiültünk az udvarra, egy rönkhöz ketten, téglagyári sámlikon. Én kiterítettem a szarvasbőrre hímzett malomtáblát, ő meg felrakta a korongokat. Egyfolytában csiki-csukizott. Mondtam is neki, Lorenzó, nem zavar, hogy láma a neved többes számban, ahhoz képest hogy a rosszfiúkat osztod tarkón-pofon puszta kézzel, lehetne valami menőbb neved is. Azt felelte, a lámát két l-lel írják, és még mindig jobb, mint az emu. Ezen a ponton eszembe jutott Emuka néni, egy távoli, sose-fiatal rokon, aki állandóan az arcbőrömet ráncigálta, mikor ovis voltam, aztán amikor általánosba jártam, majd gimnáziumba, és végül egyetemre, de még amikor sztriptízbárokba jártam, akkor is állandóan az arcbőrömet ráncigálta. Aztán szélütést kapott, és még legalább öt évig ott ült a hintaszékében, szótlan ragyákkal, nyálcsordultáig. Ekkor valamit elnézhettem, ugyanis Lamas diadalittasan a rönkre csapott, és győzelmét hangoztatta. Mondtam, ez csak malom, úgyhogy csak ne legyél olyan büszke, igyunk egy sört, mondta ő erre, és ittunk egy sört. Hollywood-ról kérdeztem, meg hogy mért küzd mindig óriáspókokkal atlétatrikóban, de nem volt mit mondania erről a témáról. Izmos testével itta a sörét. Nem vagyok büszke rá, hogy egy ilyen izmos testű béfilmsztár megvert malomban, úgy látszik, az állandó csiki-csukijával kifogott rajtam. De legalább nem ráncigálta az arcbőrömet, és ez is valami.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hasonmásversenyen holtversenyben hatodikak lettünk. 

2009. szeptember 20., vasárnap

Andy Warhol

Meg egyszer összefutottam Andy Warhollal egy észak-dakotai büfékocsinál. Lángvörös trapéznadrágjáról és vállán popártosan átvetett légvédelmi szkafanderéről rögtön tudtam, kivel van dolgom. Odatipegtem. Úgy dohányzott, mint aki most tért vissza vákuumból. Mondtam neki, Endi, nem adnál egy cigit, ha szépen kérlek, ő meg adott és tüzet is. Azt mondta, piszok meleg van, pedig nem is volt olyan piszok meleg, de hát fogok én feleslegesen megkérdőjelezni nagy hatású amerikai művészeket. Kérdeztem, mi ez a szkafander popártosan átvetve, amire azt felelte, hogy a kérdés magában foglalja a választ, amúgy meg filmet forgat, és azért van. Dohányoztunk, és én kértem egy hotdogot a büféstől, aki adott, finom, észak-dakotai hotdogot. Mondtam, nincs is ennél jobb, mint itt dohányozni ebben a piszok melegben veled, Várhol, és majszolni ezt a finom, észak-dakotai hotdogot. Bólintott és kortyolta a feketéjét, majd megjegyezte, hogy amúgy jelenleg is forgatják a filmet, amiről előbb beszélt, és hogy ha már bejöttem a képbe, maradjak még egy darabig. Nem terveztem menni. Kérdeztem, hol a kamera, de nem mutathatta meg, mert szerinte hülyén nézne ki a felvételen. Szerintem nem is volt kamera, csak ugratott, amolyan várholos tréfa ez, gondoltam magamban. Mióta forog a film, kérdeztem, kilenc órája, válaszolta, azóta vagyok ebben a lángvörös trapéznadrágban, a légvédelmi szkafanderrel, cigarettázom és kávézom e szent észak-dakotai büfékocsi előtt. Néha felveszem a szkafandert, néha átvetem a vállamon, néha a cipőfűzőmet babrálom, mindezt még ő mondta el. A filmcím után érdeklődtem: „Dining Gringo”, így felelt. Kérdezte, nincs e nálam babkonzerv, mert jól mutatna, de nem volt. Kezdett egészen hideg lenni, de ő még mindig a forróságról beszélt, meg hogy állítólag a déli államokban, a téli kecskelegeltetés idejére mindig vörösre festenek néhány kecskét, hogy helikopterről is látszódjon, nehogy közéjük dobjanak valamit. Kérdeztem, mi módon állhatnék tovább, most hogy a hotdog elfogyott és a cigaretta is el van már szívva mióta. Négykézláb a hegyek felé, biccentett meggondoltan. Kezet ráztam vele, majd négykézlábra ereszkedtem, és nekiindultam. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Erdei suli, 1945.

2009. szeptember 7., hétfő

Michael Jordan

Aztán az is megesett, hogy Michael Jordan mellett ültem az esztékában. A váróteremben valószínűleg aznap festették a falakat, mert irtózatos bűz terjengett. A kosárlabdázó próbált beolvadni a várakozók hetven év fölötti, szatyros nénitömegébe, de ez nem igazán ment neki, lévén fekete bőrű férfi és szatyratlan. Le is ültem mellé a narancssárga műanyagszékre, mondtam neki, Dzsorden, mit keresel az esztékában, te kivénhedt kosaras, majd kérdeztem, tudod te egyáltalán, hogy kissrác korunkban, elsőben meg másodikban komoly hadstratégiai manővereket hajtottunk végre egyetlen hologramos kártyádért, térképet rajzoltunk, túszokat ejtettünk - a Travnyik Ferit, máig haragszik - és váltságdíjat követeltünk, csak hogy láthassuk, ahogy zsákolsz egy 10x5 centis kartonlapon. Azt felelte, szemüveget kell kiváltania, mert a sok hunyorgástól állandóan kötőhártya-gyulladást kap, és akkor genny folyik a könnycsatornájából. Mondtam neki, Misi, ennek semmi értelme. Közben az egyik néni elbóbiskolt és elejtette a szatyrot. Valami különös oknál fogva a szatyorban olvadt hó volt meg egy hermelinpalást cafadékai. Kérdeztem, tud-e még zsákolni, amire azt felelte, kis edzéssel valószínűleg még tudna, de már nem akar. Megöregedtél, tesó, mondtam, de azért még kiszúrlak az esztékában a várakozók hetven év fölötti, szatyros nénitömegében, hogy te vagy a Dzsorden. Azt felelte, ez neki jólesik. Aztán szólították, és ő azt mondta, mennie kell feliratni a szemüvegét, itt a recept, és mutatta. Pacsit adott, mint a régi szép időkben. Még meg akartam kérdezni, hogy a Space Jam fináléjának a forgatásán valóban egyedül szaladgált-e a pályán Bill Murray-vel, de mire ez eszembe jutott, már eltűnt a nagy fehér ajtó mögött.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Szenvedélyünk a karaoke. 

2009. szeptember 4., péntek

Luigi Galvani

Egyszer meg Luigi Galvanival végeztem közmunkát. Eskü. Emlékszem, narancssárga fényvisszaverő mellényben és karalábézöld overálban szedegettük a csikkeket Bologna utcáin. Körülöttünk tombolt a híres, tésztaszagú kánikula. Ahogy megtöröltem a homlokomat, megkérdeztem, Luidzsi, mit tettél, hogy most csikket kell szedegetned, te nagy rusnya tudor. Kétéltűek kínzásáról magyarázott. Engem azért ítéltek el, mert elloptam egy borókabokrot a Villa Cassarini gyümölcsöskertjéből. A bokrot visszaásták, és rám adták ezt a világító cuccot. Két hétig szedtük a cigarettacsutkákat reggel héttől délután ötig kis barna papírszatyrainkba. Az ember nem is hinné, mennyi ember dohányzik Bolognában, mondtam a lángésznek, aki prüszkölt, majd egy járókelő nyakába ugrott, és püfölni kezdte az oldalbordáját. A járókelő levetette magáról, és hangos dzsuzeppézés közepette elfutott. Mikor megkérdeztem, ki volt az, szemrehányóan azt mondta, hogy Volta. Alapjában véve nem sokat beszélt, a szavainál többet izzadt, néha megcsúsztam a hátrahagyott tócsáiban. Aztán amikor letelt a két hét közmunka, azt mondta, hogy jó volt velem dolgozni, és örül, hogy összefutottunk. Mondtam neki, hogy részemről a szerencse.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Eggyel alattam lakott.

Boris Karloff

Aztán olyan is volt, hogy Boris Karloff-fal madarásztam. Valahol a Bakonyban voltunk, állítólag ott volt nyaralója, de most nem is ez a fontos. Ahogy sétáltunk az árnyas fák között, megkérdeztem tőle, hogy te most a Frankenstein vagy, vagy a Drakula, a Nosferatu, vagy végül is ki az istencsapása vagy te tulajdonképpen. Ő azt válaszolta, hogy ez nem fontos, és hogy ne beszéljek olyan hangosan, mert elijesztem a madarakat. Frakkot és fura cvikkert hordott, apró notesszel szaladgált, fel-feltekintett a lombok közé. Egyszer földre is huppant, amikor kopár horrorszínész-kobakjával egy vércse röptét próbálta követni a levegőben. Emellett - saját elmondása szerint - látott szirti verebet, búbosbankát, még gyurgyalagot is, pedig én egyet sem szúrtam ki, csak egy fél répát az út porában, néhány nyuszit meg egy eldobott számlát két üveg körtepálinkáról. Két óra madarászás után leültünk egy padra, elővettünk két üveg körtepálinkát, meg-meghúztuk, közben ő mesélt valami Whale-ről, hogy az egy milyen egy paraszt amúgy. Bólogattam. Kérdeztem, hogy szereti-e a kajszibarackot, mert nekem van három kosárral, de én nem szeretem. Mondta, hogy szeretem, de hogy már holnap már utazom vissza Los Angelesbe magánrepülővel, ilyen közvetlenül beszélt. Mondtam, akkor odaadom a Bélának. Nem örült, és valami bagatell ürüggyel - hiányzik a macskája - otthagyott az erdőben. A körtepálinkát magával vitte. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. A logopédusa a fodrászom.

2009. szeptember 2., szerda

Louis Armstrong

Aztán volt olyan is, hogy együtt ittam Louis Armstrong-gal. Egy füstös kis kocsmában futottam bele Amsterdam vagy Koppenhága belvárosában. Kérdeztem, mit keresel itt, cimborám, te Szacsmó, de nem tudta megmondani, mert tele volt a szája szotyival. Aztán ittunk öt bourbont meg egy felet. Ő csak a „What a Wonderful World” szavait használta. Kérdeztem, hogy ez a dal van-e az Óz a csodák csodájában, amire az asztalra csapott. Az asztallap fölrepült, fél bourbon az ölembe folyt, és egy sörnyitó állt a nyakamba. Ennek körülményei homályosak. Ezután - csak hogy tetézzem a bajt - még megkérdeztem tőle, hogy nem-e ő járt a holdon, vagy nem-e rokona-ismerőse annak, aki járt a holdon. Erre taknya-nyála összefolyt, és felém hajított egy pici kaktuszt, amit amúgy az egész történet alatt magánál dédelgetett. Az inas képű, holland, netalán dán pincér eközben restelkedett az iménti incidens miatt. Egy ízléses, kockás szalvétával próbálta felitatni a véremet - mely a nyakamból lávaként spriccelt a kocsma legkülönbözőbb pontjai felé -, de nem adtam neki borravalót, mikor távoztam, mert ronda volt a nyakkendőtűje. A trombitás azóta megbocsátott, és engesztelésül, hogy olyan sok vért vesztettem miatta, küldött két jegyet, amit nem kaptam meg. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy hentestől vesszük az orját.

Néró

Volt, amikor Néróval reggeliztem. Fél kilencre járhatott. Tisztán emlékszem: kicsesztük a kempingszékeket a Circus Maximus elé, a strandszandálos törpeszolgák lapostányéron hozták a velősrántottát, a nap tűzött, mint a hétszentség. Friss harmat és keresztényüldözés illata terjengett a levegőben. Az én székem billegett egy kicsit, de nem szóltam neki. Ő elpöccintett egy darab csipát, és nyugodtan evett. Szemben füstölő épületet pillantottam meg, de azt mondta, semmi köze hozzá. Tekintélyes hangjába - érthető okokból - velősrántotta sercegése vegyült. Mikor végeztünk a reggelivel, felállt, s méltóságteljesen közölte, hogy rendkívül sok a teendője még - beszédek korrektúrázása, alkalmatlan katonák megjelölése zsírkrétával, korai ebéd Flavius prefektussal, meg aztán valami kétes hírű unokaöcs is bejelentkezett egy kupa borra, ilyesmiket említett - így hát nem időzhet tovább velem. Mondtam neki, te vagy a császár - rég óta tegeződtünk -, és örülök, hogy egyáltalán együtt reggelizhettünk. Kérdezte, mit fogok ma csinálni, amire azt feleltem, hogy papírrepülőket fogok hajtogatni. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értette, mindenesetre sok szerencsét kívánt, és intett a strandpapucsos törpeszolgáknak - akik egy nádtető alatt ultiztak -, hogy vigyék vissza a tányért és az evőeszközöket az étkezőrészlegre, a Domus Aureába. A törpék célratörő mozdulatokkal végezték a dolgukat. A kempingszékeket mi magunk csuktuk össze, egyet-egyet a hónunk alá vettünk, s rövid, tartalmas biccentéssel megindultunk napi teendőink felé.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Kissrác korunkban sokat teniszeztünk.