Jean d'Arc

És azért azt se hagynám ki, amikor Jean d’Arc-kal félkarú rablóztam. Egy gironde-i földúton botorkáltunk atyai polcról ledézsmált óbortól becsípődve - barátnőm sisakban és láncfonott garbóban, én meg egy terelőbója-alakú csákóval a fejemen, kezemben pingvin-utalványt lobogtatva. Ahogy így mentünk, Sötét Zsanka - ahogy elte-amerikanisztikás műveltségemtől kitelve becéztem őt, és ahogy később képzeletben elhelyeztem egy Arany-ballada kellős közepébe - kiszúrt valami kocsmafélét a távolban, az útmentén. Az ajtón az állt csökönyös franciasággal, hogy bárbekjú szless szlotmasín. Mondom, Zsandárk, te szüfrazsett Dózsa György, aki Meyer szerint egyetlen majdnem-kopasz premier plán, Bresson szerint nem tudom, mert azt nem láttam, Besson szerint meg a csaj az Ötödik elemből; te, akit Jézus szíve fémdresszbe öltöztetett, ugorjunk csak be ide, és mutattam, hogy hova. Eszünk egy jó orleans-i szűzpecsenyét, ne kelljen magyaráznom, nem is kellett, bementünk. A bóját stílusosan elhelyeztem a verandán, alá a pingvin-utalványt, ami a kezemben maradhatott, amikor a kuponokkal harcoltam Alsó-Marokkóban. Miről beszélek. Na, ott vagyunk, tősgyökeres hájvéj-csehó: faasztalok, fapult, fabárszék, facsillár, fatálak, fakupák, és még egy kis bonszáj is volt a pénztárgép mellett, stílusficam céljából. Rendeltünk bort, mert ami bennünk lögybölt, az vajmi kevésnek mutatkozott (ébren voltunk). Amíg hozzák a bort, így fogalmazott Árki Zsanett, próbáljuk ki a félkarú rablót, hátha kijön átlóba a szilva. Mondanom sem kell, a szilva nem átlóba nem jött ki, hanem sehogy, és ugyanez volt a helyzet a kivivel és az avokádóval, nem beszélve a datolyáról. Közben folyt a bor, mint élő patak, és az emlegetett pecsenyét is kihozta a szőkecsöcsű bártendőr. Miután elvertük az összes frankot, vagy mi volt ott a pénznem akkoriban, a boriszogatás hamar borogatássá vedlett - ez először a nyerőgépek felé irányult a luddizmus szellemében, aztán felénk egészségügyi célzattal. Szumma szummárum, a bordal-énekből borda-lékek váltak. Seggrészegen átfáslizva, retekkel meg káposztával bedunsztolva folytattuk utunkat Párizs felé?

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hat héten át randiztunk, de az epifániáját már nem tudtam kezelni.

Richard Brautigan

Ja, meg amikor Richard Brautigan beszorult a traktor alá. Hí. Akkoriban Beregdaróc volt a mi San Fransiscónk, dzsoja helyett nadragulyát rágtunk, és parasztrögbit játszottunk a murvás úton, ahova csak néha tért be egy-egy épkézláb sárgavolán, akkor is csak megfordulni, meg a femili froszt heti egyszer azokkal a sudár, cakkos jégkrémekkel. Igaz, kukoricaföldről már csak legendákban hallottunk, de még menő volt a pótkerekes montembájkváz, a felfújható medence, amit babakék overálokból varrtak, és még bele-belemarkoltunk a tengeribe, elgondolkodva, hogy azt a sok kis magot valóban halásszák-e, mint a gyöngyöt. Szóval ekkortájt történt, hogy a Vilibá hazaért a hengerműből, beállt a sufniba a cékettes krátergyalulóval, és rögtön rá is állt a vacsorára, miszerint füstölt kocaköröm per savanyúkáposzta. A sufnit gázolaj, elavult tepsik és tejbe mártott bajusz áporodott szaga lengte be, itt állt a traktor, ez a rozsdás monstrum, hatalmas szürkéskék, permetszeres műanyagtartállyal a hátán. Ebben az időben elégképp rosszcsontok voltunk - nem voltunk azok a galád szarrémek, de azért egy pár bumerángot eltörtünk a Terka néni hátán, Isten nyugosztalja. És akkor ilyet szól nekem a Brajti, nagy pecás pajtásom, hogy lovasítsuk meg a cékettest, én meg így állok, mint aki gombakalapot növeszt, mondom, mit akarsz, és akkor elmondta megint. Átmászunk a pajtán, be a sufniablakon, és kész is a dolog, így nógatott, hogy menjek vele, meg hogy az indítókulcs benne van a kesztyűtartóban. Vele mentem. A pajtáról látni lehetett a Ruszin bácsiék szökőkútját, ami úgy nézett ki, mint Benjamin Franklin szobra a kedvenc delfinkönyvem borítóján. A sufniablak csukva volt, de kinyitottuk, mert volt tolvajkulcsunk a Hajni hajából. Bent az orrunkig se láttunk, de rögtön kitapogattuk a traktort, mert az volt ott, és mászni kezdtünk, én a volán felé, Ricsi meg egészen más felé. Mikor beültem a surányi import-alpakkabőr borítású első ülésre, Brautigan hangját a futómű felől hallottam. Itt vagyok, állapította meg, hol vagy, így feleltem. Azt mondta, permetszagot érez és nyálkás csigatesteket a köldöke tájékán. A traktor alatt volt. Mássz ki, az oké, hogy másszak ki, de valami bekapta a nadrágom, így csevegtünk. Megnéztem a kesztyűtartót: nem is volt ott semmiféle indítókulcs, csak két vöröshagyma. Hívtam a Vilibát a fejlámpával. Nem örült, de náspángra tett ígéreteit csak másnap reggel váltotta be, amikor a cékettes csapágyaira hullott.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. A tőzsdekrach idején gránátalmát árultunk a Central Park mellett.

Otto Von Bismarck

Aztán azt se felejtsem ki, amikor Otto Von Bismarckkal mentem házibuliba. A Gőzös Lacinál volt valahol a külvárosban - a szülők elmentek Bakonybélbe pezsgőfürdőzni meg tárogató-kiállításra, a hugit pedig visszapofázásért zugfogságra ítélték az internátusban, tehát üres volt a kégli, és akkor mentünk. Én meg a Bismarck, akinél szemléletesebb partigyilkost keresve sem találhat magának a világ. Oké, elismerem, hidegvérű, konzervatív, birodalmi kancellár, amely már önmagában úgy hangzik, mintha bronzba lenne öntve, de azért egy házibulin mégis lazíthatna egy kicsit. Nem lazított. Három teljes órán át ott ült a tömegtől befülledt nagyszoba egyik árnyas sarkában, rajta a meghatározhatatlan, iszamós jégárnyalatú medveölő ballonkabátjával, amit valószínűleg akkor sem vett volna le, ha bezárjuk a szaunába (volt egy ilyen tervünk, de a kisüsti meghiúsította). Amikor még volt abban hitem, hogy Bismarck ma este brékelni fog, vittem neki egy liter mai tait, hogy Ottókám, buli van, vedd le azt a szart, és gyere táncolni, mert mindjárt jön a jó szám. A csávó úgy engedte el a füle mellett a Body Movin’-t, mintha az hulló, őszi falevél lett volna. Rezzenéstelen arca olyan volt, mint egy címersas profilja. A koktélhoz persze egy ujjal sem nyúlt, így az igen hamar a házigazdai gondviselés martalékává vált, mert a Laci megitta, miközben lázas izgalommal próbált életet lehelni egy NDK-gyártmányú, parafaszínű PVC-csövekből és alumíniumszálakból barkácsolt stroboszkópba. Hajnali öt órakor Bismarck még mindig ott ült, ugyanabban az árnyas sarokban, ugyanabban a feleslegesen délceg és csatára kész testtartásban, mint egy eleven sisak, vérből és vasból összegyúrva, kackiás bajusszal. Mondom, jól van, Ottó, fasza, hogy jöttél, nem hogy egy pofa sört nem ittál, de még egy kurva koktélcseresznyét sem tudtunk legyömöszölni a torkodon, és még a Beastie Boysra is szartál magasról, szóval jó, hogy elhoztalak, látom rajtad, maradnál még, de most már menjünk haza, mert hajnali öt óra van. Türelmesen megvárta velem a taxit. Ekkor már tudtam, hogy én házibuliba államférfit soha többé.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyedül neki volt nintendója az egész oviban.

Giacomo Matteotti

Na meg aztán hogy Giacomo Matteottival együtt tömlöcbe vetettek az uzuk. Gőzöm sincs, kik az uzuk, és ezeknek van saját tömlöcük, szerintem furcsa. Hogy mért vetettek ezek a maguk uzu tömlöcébe, azt nem értem, pedig én csak vártam a kebabosnál, lassan készülő kebab volt, megesik az efféle, és egyszer csak zsákot húzott fejemre az egyik arcafestett, bocskoros uzu, és (remélem) uzu nyelven sipákolva vontatni kezdett, fényes nappal volt. Amikor a tömlöcben az uzu végre levette a fejemről a zsákot, és elmesélte, hogy hugá hugá oszternyák (durva uzu elhallgattató szleng), Matteotti már ott volt - törökülésben ült egy zöldre mázolt ikeás faládán és ropogtatta az ujjait. Mondom erre, Dzsiákomó, már te is uzuk foglya lettél, te tiszavirág-életű karakter az olasz fasizmus hajnalán. Bólintott, mert azt hitte, kérdezem, és az olaszokról alkotott jogos sztereotípiához méltóan, keservesen tésztáért kiáltott. Erre egy, az előzőnél kalaposabb uzu jelent meg a bambuszrács előtt, ötös Galatasaray-mezben, és nyakon lőtte magát nyugtatópisztollyal. Nem tudom, hogy mindezt demonstrációként tette-e, mintegy reflektálva a szocialista „tésztát”-felhívásra, vagy csak ügyetlen. Akkor kinyúltam a bambuszrácson, kivettem a félájultan motoszkáló uzu zsebéből a kulcscsomót, és mutattam Matteottinak, hogy nézd csak, kulcs. Erre kijelentette, hogy tészta híján nem hajlandó agyonlövetni magát, de hát figyelj már, ezek még nem a fasiszták, csak az uzuk, úgyhogy lenyugszol. Nem értette, mondta, uzuk, kérdezte. Uzuk. Leszállt az ikeás ládáról, és kiroppantotta a nyakát. Kik azok az uzuk? Hát ez az, hogy mit tudom én, viszont megvan a kulcs, és újra felmutattam, hogy megvan. Homlokon csókolt, és azt tanácsolta, hogyha ezek valóban nem a fasik, akkor innét menjünk a hányásba. Mivel ezek valóban nem a fasik voltak, mentünk, nem is kellett a kulcs, kifértünk a bambuszrudak között. Másnap olvasom a címlapon, hogy az uzu a Dnyeper folyó török neve és majdnem egy kínai gyümölcs. Jól átvertek minket.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Valentin nap, 1919.

Otto Nordenskjöld

És az is, amikor Otto Nordenskjölddel kriketteztem. Mert hogy ez volt, lépcsőfutás a kistesiben, medicindobás a betonospályán vagy krikett a dudvában - alap, hogy a krikettet választottuk. Krikett, krikett, krikett. Befoglaltuk a kispadot, amit előtte gondosan megépítettünk taposott ringlóból, cseresznyeágból meg kitömött bagolyból, amit a bioszszertárból csórtunk nagyszünetben, később elmondom. Mondták, mi ez, kispad a cseréknek, így a válasz, belementek. Ott ültünk. Mondom a haveromnak, Ottó, én belőled tartottam kiselőadást ötödikben, nem semmi egy figura vagy, svéd bajszos. Ottó, mint délisark-kutató, azt feleli, nofene, ilyet se hallottam még. Befagyasztani a hajót a jégtáblába, az mekkora ötlet, emlékszem, ötödikesen rajongtam ezért, és hogy én is be akartam fagyasztani magam egy jégtáblába, meséltem neki, majd megkérdeztem, mégis hogy ment ez az egész. Azt mondta, így képzeljem el: vadmód süt a nap, műanyagszékek a hajótaton, kisasztalon citromsárga műanyagrádió, kistálkában szotyi, vágódeszkán három fej szalonna meg kandírozott cukkini (gibraltári szoros), rahedli seggrészeg tengerész tahó-rőt, norvég bajsza alatt olcsó napszemüveggel (szakadt albán piac), ócska gramofon csorba tűvel szajkóz valami skandináv kuplét, hajó előtt jeges tenger, hajó alatt jégmező, ahová néha leugranak hokizni, hajó mögött pedig pöttyös keszkenővel integető importringyók, és a távoli parton elvétve néhány feleség. Pont így képzeltem. Aztán hívtak, hogy csak álljunk be krikettezni, én a Vili helyére, ő meg a piros csapatba, de nem álltunk, mert szart se tudtunk a krikettről. Csak azt tudtuk, hogy a krikett a legjobb kifogás, ha meg akarjuk verni a Vilit, de a Vili ekkor már hótvéres volt, és amúgy sem lett volna értelme beállni a helyére. El is mentünk uzsonnázni. Persze valamelyik hajdinapöcsű felsős már megint átlyukasztotta az összes iskolakakaó fedelét a hüvelykujjával, pedig havonta egyszer kapunk ilyesmit, panaszkodott Nordenskjöld, már mindegy, marad a parizer. Lógó orral ültünk be tanulószobára. A harmadik sorban bóbiskoló Vilit hagymaszín hegek borították, és a szalámicsík a szája szélén alvadt vér benyomását keltette. Erről beszámoltam expedícióvezető barátomnak. Megkérdezte, miről beszélek.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egészségnapon arról tartott beszédet, hogy miért lapos a tej, és én elhittem.

Fred Durst

Meg az, amikor Fred Durst-tel kifosztottunk egy hipermarketet. Na, az sem volt egy próbaszántás. Akkoriban mindketten csúnyán le voltunk égve, munkanélküli konzervsajton éltünk meg zacsigalócán, tarháltunk a kéregetőktől, kiloptuk az alvó cigány alól a hangszertokot, kiscsoportostól az uzsit és a walkmant, egy köztisztviselőnek pedig lemetszettük az inggallérját, amíg a pirosmetróra várt, de a mandzsettáját már nem adta. Gengeltünk és hideg éjjeleken felgyújtottuk egymást, én és Fred. Pont egy ilyen alkalommal jött az ötlet, hogy törjünk be az uszodával szemközti déembe, és akkor már biztos jó lesz, így tanakodtunk, miközben másztam ki a medencéből hajnali háromtájt. Jól van, Dörszt, te affektáló rapper, csináljuk ezt, ez jó lesz, de azért máskülönben ne gyújts fel többet. Nem is gyújtott. A hipermarket üres volt és csukva, tehát betörtük az egyik ablaküvegét. Szól a riasztó, mondom, hallja, mondta ő, és bemászott. Én megvágtam a bokámat. Megkerestük a villanykapcsolót, és a mennyezeti neonok némi pislákolás után sorra fényleni kezdtek, mint a mátrix. Vinni akartunk egy bevásárlókocsit, de nem volt nálunk húsz forint, csak egy darab zeller, azt beletömtük, de nem kattant. Aztán úgy gondoltuk, baszni rá, csak vigyük, amit és amíg lehet, meg bréksztáff. Így szereztem tehetős mennyiségű pez-cukorkát bohócfejű pezadagolóban, egy üveg brandyt, macskaalmot és fitness-szappant, a Muzsika hangját kettőkilencvenhétért, két csomag halacska-alakú telekrékert, kefírt, parizert és magyar kártyát. Azért ennyit, mert ennyi fért a zsebeimbe. Pofaszakállas barátom láthatóan leragadt a halpultnál - víztől csöpögő pulcsizsebéből nagy busaszemek bámultak rám, füle mögött pennaként keszeg csücsült, a mellszőrén megtapadt a vékonyra szelt lazac. Volt nála még egy tízdarabos pingponglabda-szett, meg egy feketeribizlis aktívia, és amennyire láttam, cudarul érezte magát. Azt mutatta, húzzunk a gedvába, mert mindjárt itt vannak a zsaruk, de akkor már ott voltak, és futni kellett. A busa kikandikáló fejcsúcsa föl-lejárt Fred zsebében, ahogy menekültünk az alkoholmentes sörök és szardellás pudingok hipermarketi labirintusában az igazságszolgáltatás suta minotaurusza elől, és Ariadné fonalát kizárólag a gondatlanságból elhullajtott pez-cukorkák jelentették, amiken elcsúsztunk. Mindazonáltal a bohócos pezadagoló különösen nagy szolgálatot tett a rendőrökkel sorra kerülő közelharcban, de sajnos csak megtévesztés szintjén. Végeredményben gumibottal összevertek, és felhívták anyámat, aki nem vette fel. Fred sikeresen meglógott a déem halaival, és másnap halszagúan belépett a Limp Bizkitbe, ami ekkor már csak rá várt. Az éjszakát egy kalodában töltöttem a Klauzál tér közelében.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Belém kötött táncórán egy névtelen szovjet egyetem alagsorában.

Ptolemaiosz Klaudiosz

És ne feledjük azt se, amikor Ptolemaiosz Klaudiosszal voltam heringhalász. Emlékszem, az volt az első napom heringhalászként, feltereltek valami irdatlan heringhalász-hajóra, aminek a nevében gyanúsan sok ékezet volt, mondhatni más sem volt, csak ékezet, tehát Höggenmörde Sördebjorg, vagy valami hasonló. Viszont a neve ellenére volt vagy hat emeletes, ide tereltek fel, és azzal irány fejjel a balti tajtékoknak. Mindenkinek adtak egy hálót, és onnantól oldd-meg-magad szisztéma alapján húsz fitying per hering, nem tudom már mi volt a pénznemük, de gondolom ströjfdöm. Jól van, kiülök a tatra a harmadikon, idő szép északi-tiszta, csukám alatt északi habok, pofámat szederjesre csípi a szembe-északi-szél, tehát kidobom a hálót, és heringre várok. Hering nem jön, valamit biztos nem veszek figyelembe, de szarok rá, ha az első napodon, melyet heringhalászként töltesz, nem fogsz semmit, csak nem vetnek a vízbe vörös spárgával összekötözve a végtagjaidat. Akkor látom csak, hogy öt méterre ül valami szakállas ürge, görög lehet, így spekulálok, aztán beugrik, hogy hisz ez Ptolemaiosz, az a bizonyos. Hering-tekintetben ő is elég tanácstalannak tűnik. Haló, ordítom neki, Ptolemájosz, te meg mit keresel itt, nem jött be a földgömb-franchise, vagy mi van veled. Erre így idegesen hadonászik, mint aki szúnyogot hesseget, és pisszeg, hogy itt most ő nem felismerés tárgya, mindenki foglalkozzon a maga dolgával, így mondta. Mondom, mért és odamentem. Egyrészt, hogy takarodjak, másrészt, hogy itt rejtőzködik, mert a Föld mégiscsak lapos, legalábbis ezzel tömik a fejünket a vérszomjas jezsuiták, az ő fejére meg díjat tűztek. Mondom, mennyit. Ötezret. Az sok vagy kevés, és mi ötezret, de itt már elkezdett gyanakodni, úgyhogy nem érdeklődtem tovább. Azt mondtam, hogy én hiszem, hogy a Földbolygó az nem valami lapos dolog, mert akkor a Tolvaj tanár úr mért mondta volna, hogy a kisgé mindenhol más, és az északi sark mért lenne sark (hisz így se az). Erre megörül, és azt mondja, fogalmam sincs, mi az istenről hadoválsz, de gondolkodsz, és ez tetszik. Nekem meg tetszett a szakálla, na és. Másnap mindkettőnket a Balti-tenger kötöttsapkás pirannyái elé vetettek, csuklónkon-bokánkon vörös spárga, köldökünkön zsír, de valahogy csak partot értünk Malmőben, mert mindketten okos embereknek számítottunk akkoriban.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy házibulin ráült a vadonatúj Jefferson Airplane-bakelitemre, én mégsem köptem le.

Walter von der Vogelweide

Aztán meg az is, hogy Walter von der Vogelweidétől vettem az első kabriómat. Merthogy az alvadt vérszínű kispolszkival fogadásból belehajtottam egy tűzoltó-készülékbe a High Streeten - csak azt nem tudtam, hogy „Kaszkovics Kázmér has just left the building”, ahogy a sárgaházban hajtogatta az egyik Tibor haverom. Így hát a kocsi totálkár, a karosszéria origami tárgyát képezte, bőrülés orrvérem beszívta, tehát a szerviz esélytelennek látszott. Mondom, nem szarakodom, ennek meg kell lennie: veszek másik autót. Az említett Tibi mondta, hogy a balhanyadik evenyún van egy fasza kis használt-autóker, oda menjek, ha ez történik. Rácsos ajtó, gázolajszag, tehát jó helyen vagyok, csak hol az ipse, ezzel a gondolattal nézek körül.  Aztán látom, hogy ott ül ez a Walter von der Vogelweide nevű forma egy kiégett belsejű, szétroncsolt chevin, és nagyban nézi a futórózsát, ami a szemközti tűzfalon kacskaringózik különböző amőba-formájú varjúhányás-pacák között. Egy szó, mint száz: réved. Köhintek, szevasz, hogy kéne nekem egy kocsi. Milyenre gondoltál, kérdezi azon a bánatos poétahangján, közben sem veszi le a szemét a futórózsáról, ami így utólag lehet, hogy inkább borostyán. Körbenézek, hogy milyen van. Mindenféle van (Wartburg, Moszkvics, Saab), de nekem nagyon megtetszik egy kishibás fekete kabrió. Rámutatok, na az snájdig lenne, ide vele, te borongós költő a tizenkettedik-tizenharmadik századból. Erre már leugrik a chevroletről, bemegy a kisházba a slusszkulcsért, visszajön, és dudorászik valamit. Mondom neki, Walter, neked erről fogalmad sincs, de te vagy az első blues-arc a világon. Közel nyolcszáz évvel megelőzted Robert Johnson-t meg mindenkit. Ilyen témájú szövegekkel, hogy elmúlás meg nők, ezzel a névvel, hogy Walter (többit elhagyod, max találsz valami hangzatos előtagot), és egy valamire való gitárral még híres is lehetsz, merthogy minnesängerként az új évezredben szarni fognak rád, előre szólok. Azt mondja erre, jó, majd meglátja, mert lantot látott már, de olyat, hogy gitár, még nem, az mi. Sóhajtok, hogy akkor ebből a pénzből menjél el a lemezboltba, vegyél egy Junior Kimbrough-korongot, és hallgasd azt, hogy máj májnd iz remblin. Ezt felelem, közben fizetek, ő meg dobja a kulcsot, aztán visszaül az autóroncs tetejére futónövényt bámulni. Legalább tudni fogja, miről szól a dal, gondolom magamban, aztán bepattanok a kabrióba és nagy port verve kihajtok az Vogelweide használtautó-kereskedés murvás udvaráról. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Együtt jártunk kungfuzni, de külön tanárhoz.

Gustav Mahler

No meg olyan sztori is létezik, hogy Gustav Mahlertől vettem narkót. Az egy olyan korszak volt, hogy a kurva életbe, én veszek egy kis narkót, közben csóváltam a fejem, és belefúrtam az öklömet a babzsákszékbe, hogy senki se lássa. Dühös voltam, na, az vezérelt, a fiatalos és olthatatlan düh, meg a suliban az eposzt tanultuk, ami amúgy se érdekelt. Haver mondja, van ez a díler, menjek oda hozzá, azt vegyek narkót, ha már ez jár a fejemben. Odamegyek, fiatal fickó, úgy néz ki, mint bármelyik másik, de nem, ez a Gustav Mahler az énekkönyv végéről, akinek az arcára az egész kilencedik-tizedik-tizenegyedik évfolyam pólyás faszt rajzolt piros filctollal. Most az hiányzott róla csak, amúgy ő volt. Mondom neki, Máler, kéne a narkód. Néz rám, hogy így megismerem, de beszélni az még luxusszámba megy nála. Várok, aztán így folytatom, jaja Gusztáv, vágom, hogy ki vagy, zeneszerző vagy, dalokat írsz, szimfóniákat írsz, és talán énekfakton még tanítanak is, de aki csak azért jár be énekre, hogy a zongora alá dobja a békönszalonnát, miközben a tanár albán népdalt kísér, annak nem vagy más, csak egy fekete-fehér fotó vörös pénisszel. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem volt könnyű feladat rábeszélni, hogy ugyan már, egy spanglit mégiscsak adjon, a rossz hírek ellenére. Ilyet kérdez, ki firkálta össze azt a képet róla, mondom, mindenki firkálta azt, de van egy rövid, szőke göndör hajú gyerek a tizenharmadikban, ha balhét akarsz, kezdd vele, plusz adj egy spanglit, ezt már csak így suttyomban tettem hozzá. Ad egy spanglit, köszönöm. Aztán az a kérdés merül fel, kell-e meszka vagy fetamin, ő már csak így mondja, konduktori lazasággal, de nem kell. Elteszem a spanglit, nem túl drága. Kíváncsiságból még odafordulok, két kérdésem van hozzá. Egyik, hogy oviban nem szopattak-e a neveddel, hogy amikor így ültél és bambultál, esetleg a szád szélén nyál folyt, a bajszos cseh-osztrák óvónő nem mondta-e, hogy jaj, kisfiam, ne legyél már olyan máler. Másik, hogy mért árulsz drogot dühös fiataloknak, akik pöcsöt firkálnak rád, ahelyett, hogy művet komponálnál nyugodt öregeknek, akik gramofon mellett tespednek és hintaszékben. Azt feleli, hogy egyrészt nem, másrészt azért, mert nem fizetik, és mert nem szeretné, ha úgy könyvelnék el, mint valakit, akit csak ősz hajú magatehetetlenek emlegetnek, meg hogy szeretne berobbanni a fiatalok körébe, és ez fűvel könnyebben kivitelezhető, mint komolyzenével. Jó, én azért bírom a zenéd, és ne bántsd a szőke göndör gyereket, mert haver. Azt sem tudom, hova jársz, kiáltja utánam, még szerencse. Meggyújtottam a spanglit. Sokan tarháltak.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Mellém ült és más volt a véleménye a Prodigy-ről, mint nekem, de ő fizetett.

Hüperión

Aztán meg az is volt, hogy megfejeltem Hüperiónt. Tök véletlen volt, szó ne essék róla. Valami boltban mászkálhattam, mert körülöttem polcok tornyosultak a fejem fölé zacsekos tarhonyával, brokkolival, tejjel meg autósrágóval, ahogy így mentem, sorrendben ezek voltak. Aztán ahogy kiérek a tornyos forgatagból, hirtelen nem oda nézek, ahova kellene, gondolom megragadta a tekintetemet valami, ne firtassuk. Szóval amikor visszanézek, előttem terem egy pacák. Hopp, és a visszanézés mozdulatával máris megfejelem, de nem így kocc-szinten, hanem úgy istenesen, ahogy egy jóbarátom mondaná. A pacák elejt néhány krumplit, és felhördül, de nem igazán fájdalomból, csak mint akit kellemetlenül ért a dolog. Ekkor látom, hogy nicsak, ez a Hüperión. Mondom is neki, nicsak, te a Hüperión vagy, de ő nem válaszol, csak próbálja felszedegetni a krumplikat, amik elgörögtek. Hamar összekapkodja, aztán rám néz. Nem igazán tudom, ki vagy te, csak a neved ismerős, de az marha ismerős, szólok hozzá újból, amikor már így szemtől szembe vagyunk. Furcsa, az arca nem derengett sehonnan, de ahogy megláttam, tudtam, hogy ez ő, és hogy már összefutottunk valahol korábban. Erre azt mondja, hogy ő valami titán, meg hogy régebben ő hordozta a napot. Nem fájt, kérdeztem tőle, de ő csak nézett, mint aki azt sem tudja, mi van. Aztán most mit csinálsz, váltok témát, civilben krumplistócoló vagyok, válaszol ő. Büszkeségnek helye sincs a hangjában. Mondom, az meg mi. Hát, van a krumpli, aztán stócolom, így válaszol, és mutatja a hóna alá szedett krumplit, ami állítása szerint van. Olyan a hóna, hogy olyat még ember nem szart. Titánhón. Bölcsen bólintok, majd elnézést kérek tőle a fejelős incidens miatt. Azt mondta, megbocsát, bár arca nem volt rezzenéstelen. Fintorogj csak, krumplistócoló, gondoltam magamban, és ezen felbuzdulva továbbhaladtam a pástétom-szekció felé. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Róla puskáztam a történelmet elemi másodikban.

Fernando Arrabal

Na aztán meg volt olyan is, hogy Fernando Arrabaltól tarháltam dohányt. Láttam, ott állt magányosan egy kamera jó öt-tíz méterre a rendezői széktől. Na, amellett volt ő. Cigit tekerni készült. Másnak híre-hamva sehol. Odamegyek hozzá lottyadt farmerban, banditaborostával a pofámon, mondom, Árrábál, adjál már nekem is egy szálra-valót, ha szépen megkérlek. Erre azt feleli, qué. Mondom tobákkó por favor meg hogy szelaví, azt már csak úgy áltművből. Kelletlenül bólint, és dohányzacskójából kikanalaz egy fejadagot a mutatóujja begyével. Sodord is már meg, ha leszel kedves, szólok hozzá, mikor felém nyújtja bütykös ujja begyét. Nem érti. Virulens szemöldöke haptákba vágja homlokát. Méreget. Azt habogom, papel de bláz, tökmindegy, csak léci sodord meg, mer’ én nem tudok cigit sodorni, jó lenne, ha ezt megértenéd, entiendes, viszem fel a hangsúlyt a végén. Volt idő, amikor tanultam spanyolul. Amúgy meg kurvára süt a nap, be kéne húzódni a kőfal árnyékába, de már nincs pofám erre is megkérni. Csípi a szememet a veríték, és reményteljesen várakozom. Előveszi a dohánypapírt, és elkezd sodorni egy cigit, biztos a magáét, így gondolkodom. Aztán eszembe jut, hogy hiszen én nem csak tarhálni jöttem, és előveszek a farzsebemből egy fekete szappant. Mutatom neki, de nem reagál, csak tekeri a cigarettát. Mondom, na, öregem, mit gondolsz, nem mutatna ez igazán fáintosan valami szürreális ródmúviban, nagytotálban, a főhős belsőmonológja alatt, mi. Vajon nem ezt a fekete szappant kántálnák a pincebogár-szagú ártmozik húsz évvel később. És a bereggelős torrentoldalak nem ennek a filmnek a vhsripjét szórnák szerte szét a világba, mégpedig azt a verziót, amit valaki még a nyolcvanas években vett fel videóra a szerb dunatévé éjjelkettes filmműsorából, és a felvételen minden félpercben borzasfekete csík futna fentről lefelé, és már megkékültek volna a kép szélei, és a csávó még szerb feliratot is eszkábált volna hozzá, amit egy jólszituált mozdulattal beleégetett volna a videókaziról bedigitalizált avifájlba, hogy a világon mindenki értse és örüljön, szóval szerinted mindez nem lenne, érek a kérdés végére. A cigaretta már a szájában volt, távolba révedve szívta, rám se hederített. El jabón negro, szóltam végül minden maradék emlékemet összeszedve. A kánikula mintha hagymát pucolt volna az arcomon. A spanyol szavakra Fernando rám, majd a fonnyadozó, barnás szappanmaradékra nézett, elvette, cserébe kezembe nyomta a dohányzacskót, és lassan elballagva behúzódott a kőfal árnyékába. Gesztusaiban az volt, hogy mi most a Viva La Muertét forgatjuk, baszd meg, és ne gyere utánam. Akartam mondani, hogy de hiszen nincs is itt senki, de már nem volt pofám a gesztusaira reagálni. Jó ideig ott maradtam a magányosan szobrozó kamera mellett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy családi fotóján strandlabdázom a háttérben.

Lorenzo Lamas

Aztán meg Lorenzo Lamasszal malmoztam a Sosztakovics-téglagyár udvarán. Ott melóztunk korábban, na és? Ő ugyanúgy le volt égve, mint én, és amikor az emberek ugyanúgy vannak leégve, ahogy mi is voltunk, akkor a Sosztakovics-téglagyár kapuja mindig nyitva áll. Déltől egyig volt téglagyári szieszta - ilyenkor kiültünk az udvarra, egy rönkhöz ketten, téglagyári sámlikon. Én kiterítettem a szarvasbőrre hímzett malomtáblát, ő meg felrakta a korongokat. Egyfolytában csiki-csukizott. Mondtam is neki, Lorenzó, nem zavar, hogy láma a neved többes számban, ahhoz képest hogy a rosszfiúkat osztod tarkón-pofon puszta kézzel, lehetne valami menőbb neved is. Azt felelte, a lámát két l-lel írják, és még mindig jobb, mint az emu. Ezen a ponton eszembe jutott Emuka néni, egy távoli, sose-fiatal rokon, aki állandóan az arcbőrömet ráncigálta, mikor ovis voltam, aztán amikor általánosba jártam, majd gimnáziumba, és végül egyetemre, de még amikor sztriptízbárokba jártam, akkor is állandóan az arcbőrömet ráncigálta. Aztán szélütést kapott, és még legalább öt évig ott ült a hintaszékében, szótlan ragyákkal, nyálcsordultáig. Ekkor valamit elnézhettem, ugyanis Lamas diadalittasan a rönkre csapott, és győzelmét hangoztatta. Mondtam, ez csak malom, úgyhogy csak ne legyél olyan büszke, igyunk egy sört, mondta ő erre, és ittunk egy sört. Hollywood-ról kérdeztem, meg hogy mért küzd mindig óriáspókokkal atlétatrikóban, de nem volt mit mondania erről a témáról. Izmos testével itta a sörét. Nem vagyok büszke rá, hogy egy ilyen izmos testű béfilmsztár megvert malomban, úgy látszik, az állandó csiki-csukijával kifogott rajtam. De legalább nem ráncigálta az arcbőrömet, és ez is valami.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hasonmásversenyen holtversenyben hatodikak lettünk. 

Andy Warhol

Meg egyszer összefutottam Andy Warhollal egy észak-dakotai büfékocsinál. Lángvörös trapéznadrágjáról és vállán popártosan átvetett légvédelmi szkafanderéről rögtön tudtam, kivel van dolgom. Odatipegtem. Úgy dohányzott, mint aki most tért vissza vákuumból. Mondtam neki, Endi, nem adnál egy cigit, ha szépen kérlek, ő meg adott és tüzet is. Azt mondta, piszok meleg van, pedig nem is volt olyan piszok meleg, de hát fogok én feleslegesen megkérdőjelezni nagy hatású amerikai művészeket. Kérdeztem, mi ez a szkafander popártosan átvetve, amire azt felelte, hogy a kérdés magában foglalja a választ, amúgy meg filmet forgat, és azért van. Dohányoztunk, és én kértem egy hotdogot a büféstől, aki adott, finom, észak-dakotai hotdogot. Mondtam, nincs is ennél jobb, mint itt dohányozni ebben a piszok melegben veled, Várhol, és majszolni ezt a finom, észak-dakotai hotdogot. Bólintott és kortyolta a feketéjét, majd megjegyezte, hogy amúgy jelenleg is forgatják a filmet, amiről előbb beszélt, és hogy ha már bejöttem a képbe, maradjak még egy darabig. Nem terveztem menni. Kérdeztem, hol a kamera, de nem mutathatta meg, mert szerinte hülyén nézne ki a felvételen. Szerintem nem is volt kamera, csak ugratott, amolyan várholos tréfa ez, gondoltam magamban. Mióta forog a film, kérdeztem, kilenc órája, válaszolta, azóta vagyok ebben a lángvörös trapéznadrágban, a légvédelmi szkafanderrel, cigarettázom és kávézom e szent észak-dakotai büfékocsi előtt. Néha felveszem a szkafandert, néha átvetem a vállamon, néha a cipőfűzőmet babrálom, mindezt még ő mondta el. A filmcím után érdeklődtem: „Dining Gringo”, így felelt. Kérdezte, nincs e nálam babkonzerv, mert jól mutatna, de nem volt. Kezdett egészen hideg lenni, de ő még mindig a forróságról beszélt, meg hogy állítólag a déli államokban, a téli kecskelegeltetés idejére mindig vörösre festenek néhány kecskét, hogy helikopterről is látszódjon, nehogy közéjük dobjanak valamit. Kérdeztem, mi módon állhatnék tovább, most hogy a hotdog elfogyott és a cigaretta is el van már szívva mióta. Négykézláb a hegyek felé, biccentett meggondoltan. Kezet ráztam vele, majd négykézlábra ereszkedtem, és nekiindultam. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Erdei suli, 1945.

Michael Jordan

Aztán az is megesett, hogy Michael Jordan mellett ültem az esztékában. A váróteremben valószínűleg aznap festették a falakat, mert irtózatos bűz terjengett. A kosárlabdázó próbált beolvadni a várakozók hetven év fölötti, szatyros nénitömegébe, de ez nem igazán ment neki, lévén fekete bőrű férfi és szatyratlan. Le is ültem mellé a narancssárga műanyagszékre, mondtam neki, Dzsorden, mit keresel az esztékában, te kivénhedt kosaras, majd kérdeztem, tudod te egyáltalán, hogy kissrác korunkban, elsőben meg másodikban komoly hadstratégiai manővereket hajtottunk végre egyetlen hologramos kártyádért, térképet rajzoltunk, túszokat ejtettünk - a Travnyik Ferit, máig haragszik - és váltságdíjat követeltünk, csak hogy láthassuk, ahogy zsákolsz egy 10x5 centis kartonlapon. Azt felelte, szemüveget kell kiváltania, mert a sok hunyorgástól állandóan kötőhártya-gyulladást kap, és akkor genny folyik a könnycsatornájából. Mondtam neki, Misi, ennek semmi értelme. Közben az egyik néni elbóbiskolt és elejtette a szatyrot. Valami különös oknál fogva a szatyorban olvadt hó volt meg egy hermelinpalást cafadékai. Kérdeztem, tud-e még zsákolni, amire azt felelte, kis edzéssel valószínűleg még tudna, de már nem akar. Megöregedtél, tesó, mondtam, de azért még kiszúrlak az esztékában a várakozók hetven év fölötti, szatyros nénitömegében, hogy te vagy a Dzsorden. Azt felelte, ez neki jólesik. Aztán szólították, és ő azt mondta, mennie kell feliratni a szemüvegét, itt a recept, és mutatta. Pacsit adott, mint a régi szép időkben. Még meg akartam kérdezni, hogy a Space Jam fináléjának a forgatásán valóban egyedül szaladgált-e a pályán Bill Murray-vel, de mire ez eszembe jutott, már eltűnt a nagy fehér ajtó mögött.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Szenvedélyünk a karaoke. 

Luigi Galvani

Egyszer meg Luigi Galvanival végeztem közmunkát. Eskü. Emlékszem, narancssárga fényvisszaverő mellényben és karalábézöld overálban szedegettük a csikkeket Bologna utcáin. Körülöttünk tombolt a híres, tésztaszagú kánikula. Ahogy megtöröltem a homlokomat, megkérdeztem, Luidzsi, mit tettél, hogy most csikket kell szedegetned, te nagy rusnya tudor. Kétéltűek kínzásáról magyarázott. Engem azért ítéltek el, mert elloptam egy borókabokrot a Villa Cassarini gyümölcsöskertjéből. A bokrot visszaásták, és rám adták ezt a világító cuccot. Két hétig szedtük a cigarettacsutkákat reggel héttől délután ötig kis barna papírszatyrainkba. Az ember nem is hinné, mennyi ember dohányzik Bolognában, mondtam a lángésznek, aki prüszkölt, majd egy járókelő nyakába ugrott, és püfölni kezdte az oldalbordáját. A járókelő levetette magáról, és hangos dzsuzeppézés közepette elfutott. Mikor megkérdeztem, ki volt az, szemrehányóan azt mondta, hogy Volta. Alapjában véve nem sokat beszélt, a szavainál többet izzadt, néha megcsúsztam a hátrahagyott tócsáiban. Aztán amikor letelt a két hét közmunka, azt mondta, hogy jó volt velem dolgozni, és örül, hogy összefutottunk. Mondtam neki, hogy részemről a szerencse.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Eggyel alattam lakott.

Boris Karloff

Aztán olyan is volt, hogy Boris Karloff-fal madarásztam. Valahol a Bakonyban voltunk, állítólag ott volt nyaralója, de most nem is ez a fontos. Ahogy sétáltunk az árnyas fák között, megkérdeztem tőle, hogy te most a Frankenstein vagy, vagy a Drakula, a Nosferatu, vagy végül is ki az istencsapása vagy te tulajdonképpen. Ő azt válaszolta, hogy ez nem fontos, és hogy ne beszéljek olyan hangosan, mert elijesztem a madarakat. Frakkot és fura cvikkert hordott, apró notesszel szaladgált, fel-feltekintett a lombok közé. Egyszer földre is huppant, amikor kopár horrorszínész-kobakjával egy vércse röptét próbálta követni a levegőben. Emellett - saját elmondása szerint - látott szirti verebet, búbosbankát, még gyurgyalagot is, pedig én egyet sem szúrtam ki, csak egy fél répát az út porában, néhány nyuszit meg egy eldobott számlát két üveg körtepálinkáról. Két óra madarászás után leültünk egy padra, elővettünk két üveg körtepálinkát, meg-meghúztuk, közben ő mesélt valami Whale-ről, hogy az egy milyen egy paraszt amúgy. Bólogattam. Kérdeztem, hogy szereti-e a kajszibarackot, mert nekem van három kosárral, de én nem szeretem. Mondta, hogy szeretem, de hogy már holnap már utazom vissza Los Angelesbe magánrepülővel, ilyen közvetlenül beszélt. Mondtam, akkor odaadom a Bélának. Nem örült, és valami bagatell ürüggyel - hiányzik a macskája - otthagyott az erdőben. A körtepálinkát magával vitte. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. A logopédusa a fodrászom.

Louis Armstrong

Aztán volt olyan is, hogy együtt ittam Louis Armstrong-gal. Egy füstös kis kocsmában futottam bele Amsterdam vagy Koppenhága belvárosában. Kérdeztem, mit keresel itt, cimborám, te Szacsmó, de nem tudta megmondani, mert tele volt a szája szotyival. Aztán ittunk öt bourbont meg egy felet. Ő csak a „What a Wonderful World” szavait használta. Kérdeztem, hogy ez a dal van-e az Óz a csodák csodájában, amire az asztalra csapott. Az asztallap fölrepült, fél bourbon az ölembe folyt, és egy sörnyitó állt a nyakamba. Ennek körülményei homályosak. Ezután - csak hogy tetézzem a bajt - még megkérdeztem tőle, hogy nem-e ő járt a holdon, vagy nem-e rokona-ismerőse annak, aki járt a holdon. Erre taknya-nyála összefolyt, és felém hajított egy pici kaktuszt, amit amúgy az egész történet alatt magánál dédelgetett. Az inas képű, holland, netalán dán pincér eközben restelkedett az iménti incidens miatt. Egy ízléses, kockás szalvétával próbálta felitatni a véremet - mely a nyakamból lávaként spriccelt a kocsma legkülönbözőbb pontjai felé -, de nem adtam neki borravalót, mikor távoztam, mert ronda volt a nyakkendőtűje. A trombitás azóta megbocsátott, és engesztelésül, hogy olyan sok vért vesztettem miatta, küldött két jegyet, amit nem kaptam meg. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy hentestől vesszük az orját.

Néró

Volt, amikor Néróval reggeliztem. Fél kilencre járhatott. Tisztán emlékszem: kicsesztük a kempingszékeket a Circus Maximus elé, a strandszandálos törpeszolgák lapostányéron hozták a velősrántottát, a nap tűzött, mint a hétszentség. Friss harmat és keresztényüldözés illata terjengett a levegőben. Az én székem billegett egy kicsit, de nem szóltam neki. Ő elpöccintett egy darab csipát, és nyugodtan evett. Szemben füstölő épületet pillantottam meg, de azt mondta, semmi köze hozzá. Tekintélyes hangjába - érthető okokból - velősrántotta sercegése vegyült. Mikor végeztünk a reggelivel, felállt, s méltóságteljesen közölte, hogy rendkívül sok a teendője még - beszédek korrektúrázása, alkalmatlan katonák megjelölése zsírkrétával, korai ebéd Flavius prefektussal, meg aztán valami kétes hírű unokaöcs is bejelentkezett egy kupa borra, ilyesmiket említett - így hát nem időzhet tovább velem. Mondtam neki, te vagy a császár - rég óta tegeződtünk -, és örülök, hogy egyáltalán együtt reggelizhettünk. Kérdezte, mit fogok ma csinálni, amire azt feleltem, hogy papírrepülőket fogok hajtogatni. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értette, mindenesetre sok szerencsét kívánt, és intett a strandpapucsos törpeszolgáknak - akik egy nádtető alatt ultiztak -, hogy vigyék vissza a tányért és az evőeszközöket az étkezőrészlegre, a Domus Aureába. A törpék célratörő mozdulatokkal végezték a dolgukat. A kempingszékeket mi magunk csuktuk össze, egyet-egyet a hónunk alá vettünk, s rövid, tartalmas biccentéssel megindultunk napi teendőink felé.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Kissrác korunkban sokat teniszeztünk.