2010. október 20., szerda

Napoléon Bonaparte

Rákövetkező hétvégén Napoléon Bonaparte-tal boboztam. Vagy Bonapartéval? -vel? Fingtetrisz. Adott, hogy szombat volt, ami tudvalevően a harmadik legalkalmasabb nap bobozásra, s ez a tény indokszámba ment akkoriban - ám nem is haboztam telefonálni, hogy gyere bobozni, több szem többet lát és a többi. Napóleont hívtam, de az anyja vette fel: épp matekórát tarthatott, mert a háttérben abakuszok csörömpöltek. Haló, suttogta, Napóleon nincs otthon, Letícia néni, kérdeztem rá, hogy nincs-e otthon, nem is volt. Anyja vagyok, tette hozzá valamihez, festmény-szerű korzikai nő volt Letícia, tudom én, hogy anyja tetszik lenni, de hogy ő hol van, mondaná meg inkább. Válasz helyett rászólt egy nebulóra, aki autósrágó-automatából csórt dzsipp-matricákat dekorált a padtársa tarkójára, aztán letette. Na, gondoltam, semmi veszve még, s kilépve az utcára megszólítottam egy zsakettes polgárt, aki zsirondista vonásait kuporgatva alumínium-rolleren közeledett. Nem tudja, a Bonaparte, hogy mi van vele vagy hogy pláne merre van. A polgár, lévén elvhű francia, viháncolt, amit arcán vonuló barázdáiból lekövetkeztetve nem először tett  (úgy viselkedett a pofája, mint az évekkel korábban összegyűrt ezüstpapír, amit nem sokkal később kiegyengettek, majd a gyűrődés élei mentén évekkel később ismét összegyűrtek, s ezzel visszahelyezték cafrangos kényelmi állapotába, entrópia, entalpia, satöbbi), és szólt, hogy Szent Ilona szigetén van ő már nem rövid ideje, hanem hosszú. Emiatt baktattam a városszéli helikopter-pályaudvarra ki, ahol egy zsébetűvel kezdődő pilótának, kéne egy röpfuvar, állítottam, s ő belement. Ebédre már a szentiloni helikopterállomás hangárjában kóláztam a leszállópályán két világító karfiollal kalimpáló reptéri bojtárfiúval, biztos láttatok már ilyet, filmekben vagy mittudomén. Később béreltem biciklit, címre megtekertem, és felcsöngettem, hogy te Napó, bobozni, lejössz aztán megyünk. Lejött, mint a húsvéti tapéta: jobb- vagy balkezével a hasát fogta, másfelől kék posztóba volt tekerve - úgy nézett ki, mint egy szőnyeg (bár még soha nem láttam ilyesmit), és úgy is viselkedett. Fején hajóalakú izé, paszomány, minden lófasz. Rég láttalak, mondta, és fél kézzel átölelt, miközben ugyanazzal mutatta, hogy a szigeten két bobpálya van, és ezek közül csak az egyik van közelebb, úgyhogy odamentünk. Sápadtabbnak láttam, mint első konzulátusa idején, de a sáp az idő csatlósa, mint szól a mondás. Mondom neki, te, én mindig úgy képzeltem az orosz hadjáratot, hogy amikor beérkeztetek a lángoló Moszkva kapuján (és volt-e kapuja? erre még vissza akartam térni), minden szétcseszve, sehol senki, a lakosság taktikailag tundrába emigrált, hogy akkor nem volt-e ott valahol egy elárvult fagylaltos kocsi vagy vattacukros bódé kallódva, oldalán pingált cirill, benne az alvó tulaj, akinek rohadtak szólni az egészről, és aki a maroknyi francia seregre ébred, néhányan zászlórúddal böködik, hogy jóreggelt, majd magához-való tértével mindenkinek csavar egy fagyit vagy vattacukrot, vagy pörkölt gesztenyét osztogat a nagy hidegre és megpróbáltatásokra való tekintettel-e. Azt mondta, nem volt ilyesmi, csak megfagyott francia katona, egy rahedli, mint a csiganyom nyálkája a jégtáblán, úgy pingálták a sereg útját, odafagyva mindenhová hullamód. Az nem poén, mire felültünk a bobra. Na és azt tudtad, hogy a bob palindróm szó, próbáltam vidámabb vizekre evezni, de tudta, ezért nem sikerült a témát jobban kibontani. Lesiklás közben nem beszélgettünk. Szomorú voltam, hogy ennyi utazás után így lehangoltam szegény Napóleont, és hogy később sem sikerült jobb kedvre derítenem. Másodszor már nem is siklottunk le. Nem hiába mondják, hogy a szombat csak a harmadik legalkalmasabb nap bobozásra. Másnap meghalt arzénban, és én soha többé nem boboztam szombaton. True stroy.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Gimi utáni nyáron japán turistákat ijesztgettünk a Tulériák kertjében óriáscsirkének öltözve, görkorival.

2010. szeptember 29., szerda

Christian Morgenstern

Utóbb rákövetkezőleg Christian Morgensternnel pucoltam madárházat egy müncheni állatkertben. Úgy ődöngtem akkortájt, mint poszméh a lampionban - kenyéren és száraz tejen éltem a külvárosban egy svájci származású takarodóművésszel, akinek a bal szemöldökén felül valamennyi fogtömése is ottveszett a verduni vérszivattyúban, ahogyan maga emlegette azt a másképpen soha meg nem nevezett eseményt, ami múltjának legsötétebb, s leg-önnönmaga-alá-temetettebb epizódjaként vett részt élete korántsem hangosfilmjében. Rossz nyelvek szerint fogtöméseit robbanós cukorkákra cserélte, miután sehol nem sikerült tininindzsaként gyökeret vernie. Vele laktam, s már az eddigiekből is kristálytisztán kiviláglik, hogy az ürge (svájci vére zubogásán felülkerekedve) pénzt oly nagyívben nem tudott s akart keríteni, hogy szórta. Ezért álltam be állatgondozónak, amely munkakör leginkább az állatkert azon részeire terjedt ki, amely annak lakóit körbevette - tehát minél inkább volt az állat, annál inkább volt az állatkertből kihasított tér (űrmértékben is kifejezhető, gyermekded öntőformája a valóságnak), amellyel nem kellett foglalkozni; amúgy meg kiganézni az egész kurva állatkertet, rinocérosz-reteráttól pókvályúig, makákó és gömbhal hugyában-fosában gázolni, már elnézést, mint a híres partraszállás. És ugye, ahogy a híres német mondás is tartja, minden állatgondozó ketten van csak igazán; így került mellém egy fura-bajszú pasas, aki úgy suvickolta a madárház parkettáját, ahogy más húslevest eszik vagy máglyahalált hal. Időről időre ki-kirángatta a tölgyfa-lécekbe ékelődött horgas papagájcsőröket, és kikaparta a padlórésekbe ragadt fióka-szárnypihéket, melyek a délelőtti óvodáscsoportok szétdobált autósrágó-hagyatékával összetapadva olyan benyomást keltettek, mint hirtelen önállóságukban pelyhedző szőrzetet növesztett, kiszaggatott kaméleon-agyak és szívek. Én magam keselyű-ürülékbe csontosodott karmokat és méregfogakat szortíroztam éhbérért - lyukas szandálomon átszivárogtak a zugdohányos baglyok sárgás-fekete köpetpocsolyái. Te, Krisztián, mondom egy éktelenül görbe sólyomkörmöt pörgetve ki a madárház résre hagyott üvegajtaján, hogy te ilyen állatos verseket írsz, bizony jól tudom. És akkor mi van, kérdi erre ő, hüllő-agyvelőt hámozva. Hát úgy semmi, csak mondtam. Kapirgálás rezonált a parkettában, néha fölvijjogott egy kurva ölyv. Én szeretem őket, folytatom aztán, a verseket, szerintem jók. Nem érkezik válasz. Ekkor a madárház résre hagyott üvegajtaján ló dugja be a fejét, s ugyanebben a pillanatban a háttérből „ne lazsáljatok, szarháziak, mert szargalacsint se kaptok” rivall felénk az állatkert-igazgató rekedtes motollahangján. Ezután a ló lelép. Inkább hallgatunk. Szar egy meló ez, terelem a diskurzust, ellenben nincs-e egy szendvicsed talonban. Van neki - félbehajtott kifliben kétötöd szalámi, harmatos káposztalevél, medvesajt. Ettünkben apró celofángolyócskákkal dobáljuk a hullámos papagájokat, akik ízes németséggel szajkózzák az igazgató iménti szavait. A legnagyobb begyű jószágra hegyes cölöppel támadunk, de feljebb repül és pöcsöt kiált. Holnap felmondok, szólt Morgenstern, és így is tett, még aznap. Nem örülök, hogy nem tudtam vele hosszabban elbeszélgetni, mondtam magamnak hazafelé és magamban kerestem a hibát. Mire hazaértem, a takarodóművész fölszívódott - csak egy frigóra ragasztott cetli bizonyította, hogy élt valaha egyáltalán. Azt írta, fölcsap vándorszínésznek, vagy megkeresi a szüleit, esetleg az Etna mellé költözik, és van muffin a hűtőben. Dehogy volt. Másnap fölmondtam én is.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Tizenegyedikben együtt fogalmaztunk kiáltványt, mely szerint ha továbbra is annyi Matt Biancót játszanak a gimnáziumi iskolarádióban, mint eddig, annak nem lesz jó vége.

2010. július 30., péntek

William S. Burroughs

Affelől, hogy aztán William S. Burroughs-zal narkózzak. Na mer’ te mit csinálnál a jó öreg Billbával? Könyvet írnál, mert hülye vagy? Az úgy nem zsáner, narkózni nem a tipikus lepattintható szükség. ’Ehát narkóztunk. Körülöttünk harciasan ejakuláló maláj törpék lengtek a rinocérosz-tapétás játékterem bőrplafonjáról csüngő liánokon; kék füstöt eregető, ballonkabátos tenyészhímek himbálták ernyedt hímtagjukat a Bring me some lófasz dallamára, miközben kagylóhús-árnyalatú ampullákat passzoltak el fű alatt arra járó szaudi vagányoknak; Auguste Rodin áttetsző művégtagjaival kereskedő, beesett szegycsontú, alsó-kínai kofák suhantak el emberhúsból rakott rollereiken a cápák uszonyaival ékesített üvegparketta alatt, bálványimádó ringyók szurdokában, miközben mi halántékunkba döfött injekciókkal utaztunk a Megtértek Borostyánligetébe, és szivárvány-szín szirupos tavon hajókáztunk egy hatalmas hangyafejű matrózzal mandzsettát cserélve. Kint visszaesősre állt az idő, mákonyos szögfejek szürke morfin-pocsonyában nyugtatva kobakjukat, zöld hányásuk glóriáját a bokájukra tolva meredeztek a maláriás hold poshatag fénypászmái felé. Éreztem, ahogy húsom mályvaszín kenőccsé puhul, csontjaim évezredes piskótái megroggyannak. Ez a cucc kitart egy darabig, mondtam Buróz fura kocsonyájának, amivé addigra lett, vááááááááááááááááááááá, mondtam erre alig hallhatóan, mi vagy mi ez mi, na én ezt nem, hogy Kuala Lumpur-i elefántkóros sztriptíztáncosok benzolgyűrűjében vonagló falloszdiktátorok, tripperes gorilla hatvankilence transzvesztita ebihallal, plusz segglyukból kilövellő vazelines pingponglabda meg hátbatámadó műpinák falanxa, és még homokos búvár- és bukméker-ánuszrózsák hidegzuhanya meg gigászi ondóvezetéken csimpaszkodó pederaszták szarból gyúrt nyakkendői, ilyen niincs, nem is lehet, se volt, se van, se itt, se máskor, elmegyek (de nem úgy, te köcsög). S azzal kitéptem a halántékomból a tűt (utóbb súgták, hogy ártatlan diperte volt csupán), s ott hagytam az önszutykában váladékozva hullámzó amerikai írót, aki fluoreszkáló zsírt égető, egészségtelen búcsút intett felém. Azóta sem drogoztam, és normális helyekre járok.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Ötödikes farsangon ő jégkrémnek öltözött, én meg padlizsánnak.

2010. július 13., kedd

Snoop Dogg

Korábban pedig már Snoop Doggal ijesztgettünk védtelen öregembereket. Legjobb móka természetismeret óra helyett; körúti shop, tipikus tizenegy órás marketpangás, csak a zsugori trottyosok jönnek a kakukkmintás műbőrszatyraikkal, hogy tejfelt, meg valami gyümölcsöt is a nagy melegben, egy halaszthatatlan kiló padlizsánt, meg gumitasakos szafaládé-granulátumot az unokáknak, szóval a balfasz-részlegről amblokk mindent random. Orrukon hajlott cvikker, hajuk szálán szúnyogháló, nyelvük alatt oltottmész-ízű porcképző tabletta - így totyognak, nincs is velük probléma, nem is volt. Ergó a probléma velünk volt; a természetórát menyétként szabotálva kiosontunk a nagykapun, irány az áruház jeligére, én meg sznúp, aki már akkor sem volt kevéssé gengszter, mint most gazdag. Mondom, te Kutya, mindig kíváncsi voltam, hogy pontosan mi is az a funky ass shit, szabad tudni. Yo, kezdte ipszilonnal a beszélgetést, a laza cuccos, ami konkrét, ami adja, ami zsírfa és kipörget pitába. Vágom, mondtam, de nem én. Közben megértünk a bolthoz, majd irgalmatlan szokásunkhoz hűen elbújtunk az önműködő ajtó és a pocakos teremőr közötti, műanyaggal bélelt falmélyedésben, és röhögtünk, ahogy az erős hatvanasok kicúgolt csukáikkal toporzékolnak a makrancos üvegajtó előtt, hogy vegye már észre őket az érzékelő, s táruljon a klimatizált szezám. Aztán mikor észrevétettek, és lehetőségük nyílt beszottyanniuk, én meg Dió-Dupladzsí (ahogy nálánál nem kevésbé gengszter környezetében hívatta magát) egy óvatlan kánikulai pillanatban, hirtelen felindulásból cincért a vállukra, csigát a hónaljukra, fehér cérnából font spermaszálakat ismertebb égtájak irányába kilövellő gumipókot a zsakettjükre, vagy zölden fluoreszkáló műtaknyot a kézfejükre gondosan, esetleg a hátukra ugrottunk. Erre már a védtelen öregemberek is, kivált az asszonyok, akik fejben rég a macskaeledeles pultok útvesztőjében kanyarogtak matyómintás minotauruszként, majd összeszarták magukat, épp-hogy-nem bekrepáltak, de mindenesetre összerogytak; a térdkalácsaikból reccsenve leváló vizenyős göbök üveggolyókként gurultak szét a szupermarket műmárvány csempéjén, be a tartós óvszerek és a mentolos habcsókok alacsony, de masszív polcai alá. Mi pedig csípőre tett kézzel röhögtünk, hogy mi bezzeg nem vagyunk ilyen öregek, és jogosan rappeljük, hogy formák vagyunk, akik hogyha akarjuk, minden pigmentünkre jut egy pina, meg hogy mienk a narkó, a likőr, a dollár, a hatalom, plusz mi állunk a világ legormótlanabb péniszének birtokában, ezért hogy velünk ne szarakodjon, aki kismennyiségű jót is akar magának. De aztán az ötödik rettenetes néni után epifániaszerű fellobbanással rádöbbentünk, hogy egyszer nekünk is beköszönt a protézis ideje, valamint narkó, likőr, dollár és pigmentek híján mi is hubbabubbáért fogunk libasorban botorkálni az unokáinknak, döglött hal húsáért pedig kedvenc perzsamacskánknak, ha már nincs ki lemenjen, hacsak agyon nem lő a pirosnál egy teherautóból kihajoló, elégedetlen férfi, vagy idő előtt meg nem halunk écben. Ezért az ötödik rettenetes néni után serényen összegyűjtöttük a szétgurult térdkalács-gömböcöket, visszaadtuk őket jogos és mozdulatlan tulajdonosaiknak lábbal felfele, és szatyraikat kölcsönkérve, céltudatosan bevásároltunk nekik: tíztucat Melba-csokit, brokkolikrémes pogácsát, tasakos italport, kecsapot, félrerántott hajtűkanyart, amit csak kértek (a balfasz-részlegről amblokk mindent random). Ezután hova, kérdeztem Doggot, aki Microsoft Sam hangján motyogta egy Doors-szám szövegét. Bárhová, csak attitűddel, válaszolta. Segítőkészségéről hallgatott a város.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az Ain’t No Motherfuckin’ Gangsta Ho Knockin On My Apartment’s Door című számában én voltam a fícsöring (oka: János Kórház, Timbaland fekvőgipszben).

2010. július 10., szombat

Ludwig Wittgenstein

És akkor még szó sem esett azokról az időkről, amikor Ludwig Wittgensteinnel paradicsomot hámoztam a cambridge-i vasútpályaudvaron. Én és a filozófus. Épp elégszer gondoltam arra, milyen lehet egy vérbeli osztrákkal, akinek kenyere a töprengés, vagyis jelentős mennyiségű és volumenű rágondolás lót-fut az agyfele tekéiben, egy ilyennel hogy mondjuk tapicskolni a szezámmagban vagy hurkát tölteni, miközben figyelni a juhot, ahogy lógatja a fülét és mentolos fogkrémmel gargalizálni. Ekkortájt lakókocsiban éltem egy a valóságból többtíz köbméternyi űrtartalom-hasábot kiszaggató és öntestével eltulajdonító, viking-léptékű asszonnyal, akinek vöröshagyma-színű pikkelysömör-réteg borította a nyolcvanöt százalékát, és meztelenül fürdött. Magyarán életem nem épp legmakulátlanabb periódusában történt az incidens. Mikor a hölgyből épen maradt tizenöt százalék ficcent csak elő a filodendronos frottírkötény, a medveszínű rakott szoknya és az abortusz-szagú répaharisnya alól, lehetőségem nyílt tanulmányozni Ludwig barátom műveit, aki aznap érkezett Angliába, és amikből egy fallosznyi szót, annyit se volt idegem felfogni. Agyvizem felmentével fogtam hát hat-hét darab krumplit, fogsz te a jó druidapöcsű, hadtápos nénikéddel bolondériázni, motyogtam zabolátlanul, hogy a tárgy formája nem más, mint az összefüggésekben való előfordulás lehetősége, naná, nyilván, ha írni akarnék, ilyesmit írnék én is, hogy közöm se lehessen hozzá később, ilyen ideges voltam. De a rákos húgynak nem tudsz te is, hogy kutyákról meg macskákról, ahogy az összes normális, valamire való író, forrtam magamban, de ekkor már kiértem a pályaudvarra, és láttam, ahogy szál le a Ludwig nagy peckesen az érkező vonatról. Odasiettem hát, hogy Witti, vagy ahogy neveznek a nagyokos docenspajtásaid Linzben, vagy ahol, mit érdekel, ne gondolkodj, hanem hámozd meg ezt a hat-hét krumplit, vagy mi ez, bassza meg, paradicsomot hoztam, hogy akkor, tessék, és felédobtam hatot-hetet. Azt mondta, meghámozza, ha én is hámozok kábé, itt gondolkodott, négyet, merthogy ferplé meg nem ismer. E szellemben leültünk a cambridge-i padozatra és hámozni. Krumplit akartam, mondtam neki búsan, hogy aztán végül megkérdeztem, mit jelent az, amit ír, fennforgásról meg esetről meg lehetőségről, mert nem vágom. Azt jelenti, ami oda van írva, pöffent elő a nem túl jelentőségteljes, ellenben baszott idegesítő válaszbuborék. A továbbiakban sem sokat beszélgettünk. Azon pár alkalommal, amikor elképzeltem, milyen lehet egy magaféle észlénnyel takonybuborékot fújni, sajtot vásárolni vagy megnézni egy Nascar-futamot a sportegyen, valami ilyesmire jutottam, mint amit ekkor éreztem: uncsi volt. Unatkoztam. Ludwig is unatkozott. De szar. Amúgy még lassan is hámozta, úgyhogy végül bevállaltam az ötödik paradicsomot is, csak legyen már vége. Ő megköszönte, és összébbhúzva magán citromsárga esőkabátját, szép napot, és elment az egyetemre. Én, hónom alatt hét egészben-hámozott paradicsommal, visszabaktattam debella lakótársamhoz, aki épp lejárt lazackrémmel kenegette viszkető homloklebenyét. A lefejtett paradicsomhéj kupaca pedig, mint valamiféle fölösleg-monumentum, még most is őrzi a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusának elfecsérelt perceit a cambridge-i pályaudvaron, persze, csak ha egy kósza szellő arrább nem sodorta, és szét nem szórta a héjakat, ahogy ennek lennie kell. Így van ez; vannak olyanok, akik egyszerűen nem arra teremttettek, hogy Nascart nézzenek. És ez viszont is igaz.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az ötvenes években mi voltunk a Pápa jobb keze.

2010. június 7., hétfő

Tamkó Sirató Károly

Továbbá soha nem feledem, amikor Tamkó Sirató Károllyal lőttünk agyaggalambot. Hogy mivégre, azt nem volna ésszerű firtatni; az ilyenek csak úgy megtörténnek az emberrel, mint a szarás, vagy ha sznúker megy az eurosporton, oda sem direkt kapcsol például. Ez is valahogy így történt: hirtelen ott találtuk magunkat a réten egy puskával, az agyaggalambok meg csak röpködtek, míg földet nem értek, az esetek döntő többségében sértetlenül. Rajtam sisak volt, a Karcsin meg egy barna vászonkabát, így lövöldöztünk, se té se tova, vagy ahogy mondják. Miután a hetvenedik galamb sem akart agyagmiszlikbe szakadni, úgy döntöttem, hogy te Karcsi, hogy aszongya, én olvastam ezt a te fura manifesztációdat, de végül is hogy akkor mi a faszom, már elnézést, tehát hogy mi a faszom, síkvers, térfestészet, meg Kozmikus Mittudomén, mi volt, vaporizált szobrászat, szóval anblokk, tisztázzuk, hogy ez mi a véres húgyban cikázó eleven fos akar lenni, vagy egyáltalán, Sirató, a végét így megnyomtam. Akkor elkezdett beszélni, hogy minden művészeti ágnak egy plusz dimenzióba kell kilépnie meg a nem-eufráteszi koncepció, vagy nem tudom már, milyen atomhülyeségeket hordott össze, mondom, ezt tuti most találod ki. Azt felelte, nem. További vaktában való lövöldözés következtében a jobb vállamban nyilalló fájdalmak okán ledobtam a puskát a fűbe, a sisakomat utána, és leültem, miközben meglepődtem, aztakurva, a vállam hogy fáj, ezt egyhuzamban gondoltam és mondtam is. Tamkó is lecsücsült, rágyújtottunk, ki-ki a maga cigarettájára. A madarak süvöltözése kiapadhatatlanul elhallgatott. Így ültünk a réten. Ha ez tényleg mind igaz, kezdtem, amit olyan iszonyú irritálóan megpróbáltál elmagyarázni az előbb, akkor hogy van az, hogy te írtad azt, hogy bolyhos szép nagy madár a nandu, amit én hat évesen Őrbottyánban egy bordó kazettásmagnóból bömböltettem (emlékszem, volt egy narancssárga gomb az oldalán, ami az istennek se csinált semmit, később letört), miközben a szülők diót szedtek, vagy a szomszéddal egy negyedrészt-friss ponty szemét kotorászták, és közben félfüllel a formaegy is ott maszatolt a levegőben, na meg a murva, a szúnyoghálós zuhanyzó, a kaktuszjégkrém, szóval hogy hogyan lehet, hogy azt is te, miközben cigi-kávé Duchamp-mal, közös fürdés Kandinszkijjal, szombatonként karaoke Kakabadzével, meg pókfoci az összes létező Arppal, hogy is van ez, kérem, Karesz, a nevét így mindig mondtam neki a végén, hogy hozzá beszélek. Valami olyasmit felelhetett, hogy a kettő nem zárja ki egymást, de már hogyne a faszt nem, makacskodtam. Azután nem sokat beszéltünk. Megkérdeztem, mikor kezdődik a vébé, péntek vagy szombat, de nem tudta. Aztán csendben összeszedtük az agyaggalambokat a mezőről. Én utólag összetörtem őket, meg is vágtam a kezem, valahol, itt oldalt, itt a heg.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Nyakonhánytam az Avataron

2010. március 31., szerda

Bartók Béla

Máskor meg az, hogy Bartók Bélával punnyadtam suliban. Egy ideig. Örökbecsű, szerdai faszlógatós duplalyukasóra keretében (a tesi felmentésnek innen is egy helót), virágokkal, tőgyekkel és selejtes popzenei idézetekkel telekaristolt faasztalra borulva bámultuk a műanyag pohár aljába ragadt, cukros-pimpós üledéket, a széklábra nyomott rágógumit, néha megrugdostuk a kávéautomatát és ledobáltuk a csajok acetonszagú vattáit a másodikról, hogy kié megy messzebb. Kitekert pózokban, korlátokba, oszlopokba, szemetesvödrökbe és tűzoltókészülékekbe csimpaszkodva bóbiskoltunk, miközben a másik asztalnál egy magenta műbőr-retikülös (s annak oldalára decensen felvarrt magyarzászlós) lány köcsögdudás technót bömböltetett telefonja kihangosítóján. Ez mi, kérdezte elcsukló hangon Béla, miközben fél bütykével egy fantáskupakot buzerált az asztal tetején (a kupakban valamiféle mondvacsinált jókívánság a gyártótól), kobakja pedig sziesztásan hátrabicsaklott a tér legtöbb elemével derékszöget zárva be. Olyan póló volt rajta, mint az elhíresült csegevarás, csak Kodály Zoltánnal. Köcsögdudás techno, válaszoltam artikulálatlanul, számban egy fél répás szendvics, melyet állkapcsom rezignáltsága végett nyálammal és nyelvem recéivel próbáltam feloszlatni, jó ideje. Amúgy azt tudtad, folytattam, hogy a műveid csak úgy vannak fenn torrenten, hogy vúden prinsz meg mirákulus mandarin, angolul - de szavakba öntött válasz helyett csak a zeneszerző emésztőnedveit hallottam zöngeni, nem helyeslő modorban. Meg hogy Cantata Profanán még csiszolnék, mondjuk ezt poénból mondtam, és hogy valami cseh prog-rock zenekar, ami játssza a Mikrokozmoszt. Jól van, prog-rock az jöhet, az új Hendrix-album is jöhet, remixelt Elvis meg tressmetálba hajló klezmer is jöhet, ha nagyon akar, még déenbé is jöhet, csak ezt a szart lőjük már le, utalt vissza a köcsögdudás technóra, ami utóbb észrevétlenül cimbalomra és viola d’amorére váltott malströmmel generált fűrészhullám-gépbasszusok és torzított demódobok keresztvizében. Amúgy tudok egy magyar népdalt, érdekel, kérdeztem, úgy van, hogy hej Dunáról, de leintett, hogy ismeri, és amúgy sincs nála diktafon, meg hangom sincs, szóval láttam rajta, hogy alapjában véve most erre nem kíváncsi. Aztán a lábhüvelykén pihenő kupakot egy laza, de heves bokamozdulattal az üvegablakhoz csapta, felpattant, és megfenyegette kihívóan dekoltált, bőrtatyós szomszédunkat, hogy ha még egy taktus lemegy abból a szarból (ő így hívta, amúgy koksz, vagy bajkál frenetik, vagy mi az opálos húgy volt az), akkor gégemetszést hajt végre rajta (a hölgyön) a szempillaspiráljával (a hölgyével), lefejti a szemöldökét (a hölgyét) és hitlerbajuszként visszaragasztja azon tömpe orra és flitteres felsőajka közé (a hölgynek), és még hasonlóakat mondott. De hogy, így a lány, ő szereti a magyaros dallamokat, és szerinte, ezzel védekezett a naiv böszme, ápolni kell a magyar kulturális örökséget, az elavult hagyományokat új kontextusba helyezni, hogy versenyt tudjanak tartani, hisz már így is ellepi az országot a sok, itt nem tudta folytatni, mert jóbarátom, a Béla, akinek a jobb kezeháta köztudottan volt csontos, olyan fonákkal illette, hogy hangja elcsukolni volt kénytelen, arca pedig pirkadni a minyonmázként lepattogzó alapozóréteg alatt. Ezután a zeneszerző, akinek a szeme ugyan vérben forgott, de annál kevésbé volt jártas a kor technikai vívmányainak kezelésében, őrjöngve kitépte a telefon akkumulátorát, megszakítva az ütőgardon, brácsa és fűzfasíp közélövetett goa-effektek folyamát, az akkut levetette a lányok acetonos vattái közé, a műbőrtáska sarkában délcegen fityegő magyar zászlót pedig letépte és (nagy dühében) megette. Ekkor jótékonyan kicsöngettek, és mi felbaktattunk a terembe. Ez mi volt, kérdeztem végtagjaimat harsányan ropogtatva. Igazságszolgáltatás.. Még abban a nagyszünetben felcsendült ugyanaz a köcsögdudás nóta, a sulirádió jóvoltából. De volt Jet is, az eggyel jobb.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Facebook-on kijöttem neki green sausage lady of the daynek, és lájkoltam.