Jean d'Arc

És azért azt se hagynám ki, amikor Jean d’Arc-kal félkarú rablóztam. Egy gironde-i földúton botorkáltunk atyai polcról ledézsmált óbortól becsípődve - barátnőm sisakban és láncfonott garbóban, én meg egy terelőbója-alakú csákóval a fejemen, kezemben pingvin-utalványt lobogtatva. Ahogy így mentünk, Sötét Zsanka - ahogy elte-amerikanisztikás műveltségemtől kitelve becéztem őt, és ahogy később képzeletben elhelyeztem egy Arany-ballada kellős közepébe - kiszúrt valami kocsmafélét a távolban, az útmentén. Az ajtón az állt csökönyös franciasággal, hogy bárbekjú szless szlotmasín. Mondom, Zsandárk, te szüfrazsett Dózsa György, aki Meyer szerint egyetlen majdnem-kopasz premier plán, Bresson szerint nem tudom, mert azt nem láttam, Besson szerint meg a csaj az Ötödik elemből; te, akit Jézus szíve fémdresszbe öltöztetett, ugorjunk csak be ide, és mutattam, hogy hova. Eszünk egy jó orleans-i szűzpecsenyét, ne kelljen magyaráznom, nem is kellett, bementünk. A bóját stílusosan elhelyeztem a verandán, alá a pingvin-utalványt, ami a kezemben maradhatott, amikor a kuponokkal harcoltam Alsó-Marokkóban. Miről beszélek. Na, ott vagyunk, tősgyökeres hájvéj-csehó: faasztalok, fapult, fabárszék, facsillár, fatálak, fakupák, és még egy kis bonszáj is volt a pénztárgép mellett, stílusficam céljából. Rendeltünk bort, mert ami bennünk lögybölt, az vajmi kevésnek mutatkozott (ébren voltunk). Amíg hozzák a bort, így fogalmazott Árki Zsanett, próbáljuk ki a félkarú rablót, hátha kijön átlóba a szilva. Mondanom sem kell, a szilva nem átlóba nem jött ki, hanem sehogy, és ugyanez volt a helyzet a kivivel és az avokádóval, nem beszélve a datolyáról. Közben folyt a bor, mint élő patak, és az emlegetett pecsenyét is kihozta a szőkecsöcsű bártendőr. Miután elvertük az összes frankot, vagy mi volt ott a pénznem akkoriban, a boriszogatás hamar borogatássá vedlett - ez először a nyerőgépek felé irányult a luddizmus szellemében, aztán felénk egészségügyi célzattal. Szumma szummárum, a bordal-énekből borda-lékek váltak. Seggrészegen átfáslizva, retekkel meg káposztával bedunsztolva folytattuk utunkat Párizs felé?

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hat héten át randiztunk, de az epifániáját már nem tudtam kezelni.

Richard Brautigan

Ja, meg amikor Richard Brautigan beszorult a traktor alá. Hí. Akkoriban Beregdaróc volt a mi San Fransiscónk, dzsoja helyett nadragulyát rágtunk, és parasztrögbit játszottunk a murvás úton, ahova csak néha tért be egy-egy épkézláb sárgavolán, akkor is csak megfordulni, meg a femili froszt heti egyszer azokkal a sudár, cakkos jégkrémekkel. Igaz, kukoricaföldről már csak legendákban hallottunk, de még menő volt a pótkerekes montembájkváz, a felfújható medence, amit babakék overálokból varrtak, és még bele-belemarkoltunk a tengeribe, elgondolkodva, hogy azt a sok kis magot valóban halásszák-e, mint a gyöngyöt. Szóval ekkortájt történt, hogy a Vilibá hazaért a hengerműből, beállt a sufniba a cékettes krátergyalulóval, és rögtön rá is állt a vacsorára, miszerint füstölt kocaköröm per savanyúkáposzta. A sufnit gázolaj, elavult tepsik és tejbe mártott bajusz áporodott szaga lengte be, itt állt a traktor, ez a rozsdás monstrum, hatalmas szürkéskék, permetszeres műanyagtartállyal a hátán. Ebben az időben elégképp rosszcsontok voltunk - nem voltunk azok a galád szarrémek, de azért egy pár bumerángot eltörtünk a Terka néni hátán, Isten nyugosztalja. És akkor ilyet szól nekem a Brajti, nagy pecás pajtásom, hogy lovasítsuk meg a cékettest, én meg így állok, mint aki gombakalapot növeszt, mondom, mit akarsz, és akkor elmondta megint. Átmászunk a pajtán, be a sufniablakon, és kész is a dolog, így nógatott, hogy menjek vele, meg hogy az indítókulcs benne van a kesztyűtartóban. Vele mentem. A pajtáról látni lehetett a Ruszin bácsiék szökőkútját, ami úgy nézett ki, mint Benjamin Franklin szobra a kedvenc delfinkönyvem borítóján. A sufniablak csukva volt, de kinyitottuk, mert volt tolvajkulcsunk a Hajni hajából. Bent az orrunkig se láttunk, de rögtön kitapogattuk a traktort, mert az volt ott, és mászni kezdtünk, én a volán felé, Ricsi meg egészen más felé. Mikor beültem a surányi import-alpakkabőr borítású első ülésre, Brautigan hangját a futómű felől hallottam. Itt vagyok, állapította meg, hol vagy, így feleltem. Azt mondta, permetszagot érez és nyálkás csigatesteket a köldöke tájékán. A traktor alatt volt. Mássz ki, az oké, hogy másszak ki, de valami bekapta a nadrágom, így csevegtünk. Megnéztem a kesztyűtartót: nem is volt ott semmiféle indítókulcs, csak két vöröshagyma. Hívtam a Vilibát a fejlámpával. Nem örült, de náspángra tett ígéreteit csak másnap reggel váltotta be, amikor a cékettes csapágyaira hullott.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. A tőzsdekrach idején gránátalmát árultunk a Central Park mellett.

Otto Von Bismarck

Aztán azt se felejtsem ki, amikor Otto Von Bismarckkal mentem házibuliba. A Gőzös Lacinál volt valahol a külvárosban - a szülők elmentek Bakonybélbe pezsgőfürdőzni meg tárogató-kiállításra, a hugit pedig visszapofázásért zugfogságra ítélték az internátusban, tehát üres volt a kégli, és akkor mentünk. Én meg a Bismarck, akinél szemléletesebb partigyilkost keresve sem találhat magának a világ. Oké, elismerem, hidegvérű, konzervatív, birodalmi kancellár, amely már önmagában úgy hangzik, mintha bronzba lenne öntve, de azért egy házibulin mégis lazíthatna egy kicsit. Nem lazított. Három teljes órán át ott ült a tömegtől befülledt nagyszoba egyik árnyas sarkában, rajta a meghatározhatatlan, iszamós jégárnyalatú medveölő ballonkabátjával, amit valószínűleg akkor sem vett volna le, ha bezárjuk a szaunába (volt egy ilyen tervünk, de a kisüsti meghiúsította). Amikor még volt abban hitem, hogy Bismarck ma este brékelni fog, vittem neki egy liter mai tait, hogy Ottókám, buli van, vedd le azt a szart, és gyere táncolni, mert mindjárt jön a jó szám. A csávó úgy engedte el a füle mellett a Body Movin’-t, mintha az hulló, őszi falevél lett volna. Rezzenéstelen arca olyan volt, mint egy címersas profilja. A koktélhoz persze egy ujjal sem nyúlt, így az igen hamar a házigazdai gondviselés martalékává vált, mert a Laci megitta, miközben lázas izgalommal próbált életet lehelni egy NDK-gyártmányú, parafaszínű PVC-csövekből és alumíniumszálakból barkácsolt stroboszkópba. Hajnali öt órakor Bismarck még mindig ott ült, ugyanabban az árnyas sarokban, ugyanabban a feleslegesen délceg és csatára kész testtartásban, mint egy eleven sisak, vérből és vasból összegyúrva, kackiás bajusszal. Mondom, jól van, Ottó, fasza, hogy jöttél, nem hogy egy pofa sört nem ittál, de még egy kurva koktélcseresznyét sem tudtunk legyömöszölni a torkodon, és még a Beastie Boysra is szartál magasról, szóval jó, hogy elhoztalak, látom rajtad, maradnál még, de most már menjünk haza, mert hajnali öt óra van. Türelmesen megvárta velem a taxit. Ekkor már tudtam, hogy én házibuliba államférfit soha többé.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egyedül neki volt nintendója az egész oviban.