Giacomo Matteotti

Na meg aztán hogy Giacomo Matteottival együtt tömlöcbe vetettek az uzuk. Gőzöm sincs, kik az uzuk, és ezeknek van saját tömlöcük, szerintem furcsa. Hogy mért vetettek ezek a maguk uzu tömlöcébe, azt nem értem, pedig én csak vártam a kebabosnál, lassan készülő kebab volt, megesik az efféle, és egyszer csak zsákot húzott fejemre az egyik arcafestett, bocskoros uzu, és (remélem) uzu nyelven sipákolva vontatni kezdett, fényes nappal volt. Amikor a tömlöcben az uzu végre levette a fejemről a zsákot, és elmesélte, hogy hugá hugá oszternyák (durva uzu elhallgattató szleng), Matteotti már ott volt - törökülésben ült egy zöldre mázolt ikeás faládán és ropogtatta az ujjait. Mondom erre, Dzsiákomó, már te is uzuk foglya lettél, te tiszavirág-életű karakter az olasz fasizmus hajnalán. Bólintott, mert azt hitte, kérdezem, és az olaszokról alkotott jogos sztereotípiához méltóan, keservesen tésztáért kiáltott. Erre egy, az előzőnél kalaposabb uzu jelent meg a bambuszrács előtt, ötös Galatasaray-mezben, és nyakon lőtte magát nyugtatópisztollyal. Nem tudom, hogy mindezt demonstrációként tette-e, mintegy reflektálva a szocialista „tésztát”-felhívásra, vagy csak ügyetlen. Akkor kinyúltam a bambuszrácson, kivettem a félájultan motoszkáló uzu zsebéből a kulcscsomót, és mutattam Matteottinak, hogy nézd csak, kulcs. Erre kijelentette, hogy tészta híján nem hajlandó agyonlövetni magát, de hát figyelj már, ezek még nem a fasiszták, csak az uzuk, úgyhogy lenyugszol. Nem értette, mondta, uzuk, kérdezte. Uzuk. Leszállt az ikeás ládáról, és kiroppantotta a nyakát. Kik azok az uzuk? Hát ez az, hogy mit tudom én, viszont megvan a kulcs, és újra felmutattam, hogy megvan. Homlokon csókolt, és azt tanácsolta, hogyha ezek valóban nem a fasik, akkor innét menjünk a hányásba. Mivel ezek valóban nem a fasik voltak, mentünk, nem is kellett a kulcs, kifértünk a bambuszrudak között. Másnap olvasom a címlapon, hogy az uzu a Dnyeper folyó török neve és majdnem egy kínai gyümölcs. Jól átvertek minket.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Valentin nap, 1919.

Otto Nordenskjöld

És az is, amikor Otto Nordenskjölddel kriketteztem. Mert hogy ez volt, lépcsőfutás a kistesiben, medicindobás a betonospályán vagy krikett a dudvában - alap, hogy a krikettet választottuk. Krikett, krikett, krikett. Befoglaltuk a kispadot, amit előtte gondosan megépítettünk taposott ringlóból, cseresznyeágból meg kitömött bagolyból, amit a bioszszertárból csórtunk nagyszünetben, később elmondom. Mondták, mi ez, kispad a cseréknek, így a válasz, belementek. Ott ültünk. Mondom a haveromnak, Ottó, én belőled tartottam kiselőadást ötödikben, nem semmi egy figura vagy, svéd bajszos. Ottó, mint délisark-kutató, azt feleli, nofene, ilyet se hallottam még. Befagyasztani a hajót a jégtáblába, az mekkora ötlet, emlékszem, ötödikesen rajongtam ezért, és hogy én is be akartam fagyasztani magam egy jégtáblába, meséltem neki, majd megkérdeztem, mégis hogy ment ez az egész. Azt mondta, így képzeljem el: vadmód süt a nap, műanyagszékek a hajótaton, kisasztalon citromsárga műanyagrádió, kistálkában szotyi, vágódeszkán három fej szalonna meg kandírozott cukkini (gibraltári szoros), rahedli seggrészeg tengerész tahó-rőt, norvég bajsza alatt olcsó napszemüveggel (szakadt albán piac), ócska gramofon csorba tűvel szajkóz valami skandináv kuplét, hajó előtt jeges tenger, hajó alatt jégmező, ahová néha leugranak hokizni, hajó mögött pedig pöttyös keszkenővel integető importringyók, és a távoli parton elvétve néhány feleség. Pont így képzeltem. Aztán hívtak, hogy csak álljunk be krikettezni, én a Vili helyére, ő meg a piros csapatba, de nem álltunk, mert szart se tudtunk a krikettről. Csak azt tudtuk, hogy a krikett a legjobb kifogás, ha meg akarjuk verni a Vilit, de a Vili ekkor már hótvéres volt, és amúgy sem lett volna értelme beállni a helyére. El is mentünk uzsonnázni. Persze valamelyik hajdinapöcsű felsős már megint átlyukasztotta az összes iskolakakaó fedelét a hüvelykujjával, pedig havonta egyszer kapunk ilyesmit, panaszkodott Nordenskjöld, már mindegy, marad a parizer. Lógó orral ültünk be tanulószobára. A harmadik sorban bóbiskoló Vilit hagymaszín hegek borították, és a szalámicsík a szája szélén alvadt vér benyomását keltette. Erről beszámoltam expedícióvezető barátomnak. Megkérdezte, miről beszélek.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egészségnapon arról tartott beszédet, hogy miért lapos a tej, és én elhittem.

Fred Durst

Meg az, amikor Fred Durst-tel kifosztottunk egy hipermarketet. Na, az sem volt egy próbaszántás. Akkoriban mindketten csúnyán le voltunk égve, munkanélküli konzervsajton éltünk meg zacsigalócán, tarháltunk a kéregetőktől, kiloptuk az alvó cigány alól a hangszertokot, kiscsoportostól az uzsit és a walkmant, egy köztisztviselőnek pedig lemetszettük az inggallérját, amíg a pirosmetróra várt, de a mandzsettáját már nem adta. Gengeltünk és hideg éjjeleken felgyújtottuk egymást, én és Fred. Pont egy ilyen alkalommal jött az ötlet, hogy törjünk be az uszodával szemközti déembe, és akkor már biztos jó lesz, így tanakodtunk, miközben másztam ki a medencéből hajnali háromtájt. Jól van, Dörszt, te affektáló rapper, csináljuk ezt, ez jó lesz, de azért máskülönben ne gyújts fel többet. Nem is gyújtott. A hipermarket üres volt és csukva, tehát betörtük az egyik ablaküvegét. Szól a riasztó, mondom, hallja, mondta ő, és bemászott. Én megvágtam a bokámat. Megkerestük a villanykapcsolót, és a mennyezeti neonok némi pislákolás után sorra fényleni kezdtek, mint a mátrix. Vinni akartunk egy bevásárlókocsit, de nem volt nálunk húsz forint, csak egy darab zeller, azt beletömtük, de nem kattant. Aztán úgy gondoltuk, baszni rá, csak vigyük, amit és amíg lehet, meg bréksztáff. Így szereztem tehetős mennyiségű pez-cukorkát bohócfejű pezadagolóban, egy üveg brandyt, macskaalmot és fitness-szappant, a Muzsika hangját kettőkilencvenhétért, két csomag halacska-alakú telekrékert, kefírt, parizert és magyar kártyát. Azért ennyit, mert ennyi fért a zsebeimbe. Pofaszakállas barátom láthatóan leragadt a halpultnál - víztől csöpögő pulcsizsebéből nagy busaszemek bámultak rám, füle mögött pennaként keszeg csücsült, a mellszőrén megtapadt a vékonyra szelt lazac. Volt nála még egy tízdarabos pingponglabda-szett, meg egy feketeribizlis aktívia, és amennyire láttam, cudarul érezte magát. Azt mutatta, húzzunk a gedvába, mert mindjárt itt vannak a zsaruk, de akkor már ott voltak, és futni kellett. A busa kikandikáló fejcsúcsa föl-lejárt Fred zsebében, ahogy menekültünk az alkoholmentes sörök és szardellás pudingok hipermarketi labirintusában az igazságszolgáltatás suta minotaurusza elől, és Ariadné fonalát kizárólag a gondatlanságból elhullajtott pez-cukorkák jelentették, amiken elcsúsztunk. Mindazonáltal a bohócos pezadagoló különösen nagy szolgálatot tett a rendőrökkel sorra kerülő közelharcban, de sajnos csak megtévesztés szintjén. Végeredményben gumibottal összevertek, és felhívták anyámat, aki nem vette fel. Fred sikeresen meglógott a déem halaival, és másnap halszagúan belépett a Limp Bizkitbe, ami ekkor már csak rá várt. Az éjszakát egy kalodában töltöttem a Klauzál tér közelében.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Belém kötött táncórán egy névtelen szovjet egyetem alagsorában.

Ptolemaiosz Klaudiosz

És ne feledjük azt se, amikor Ptolemaiosz Klaudiosszal voltam heringhalász. Emlékszem, az volt az első napom heringhalászként, feltereltek valami irdatlan heringhalász-hajóra, aminek a nevében gyanúsan sok ékezet volt, mondhatni más sem volt, csak ékezet, tehát Höggenmörde Sördebjorg, vagy valami hasonló. Viszont a neve ellenére volt vagy hat emeletes, ide tereltek fel, és azzal irány fejjel a balti tajtékoknak. Mindenkinek adtak egy hálót, és onnantól oldd-meg-magad szisztéma alapján húsz fitying per hering, nem tudom már mi volt a pénznemük, de gondolom ströjfdöm. Jól van, kiülök a tatra a harmadikon, idő szép északi-tiszta, csukám alatt északi habok, pofámat szederjesre csípi a szembe-északi-szél, tehát kidobom a hálót, és heringre várok. Hering nem jön, valamit biztos nem veszek figyelembe, de szarok rá, ha az első napodon, melyet heringhalászként töltesz, nem fogsz semmit, csak nem vetnek a vízbe vörös spárgával összekötözve a végtagjaidat. Akkor látom csak, hogy öt méterre ül valami szakállas ürge, görög lehet, így spekulálok, aztán beugrik, hogy hisz ez Ptolemaiosz, az a bizonyos. Hering-tekintetben ő is elég tanácstalannak tűnik. Haló, ordítom neki, Ptolemájosz, te meg mit keresel itt, nem jött be a földgömb-franchise, vagy mi van veled. Erre így idegesen hadonászik, mint aki szúnyogot hesseget, és pisszeg, hogy itt most ő nem felismerés tárgya, mindenki foglalkozzon a maga dolgával, így mondta. Mondom, mért és odamentem. Egyrészt, hogy takarodjak, másrészt, hogy itt rejtőzködik, mert a Föld mégiscsak lapos, legalábbis ezzel tömik a fejünket a vérszomjas jezsuiták, az ő fejére meg díjat tűztek. Mondom, mennyit. Ötezret. Az sok vagy kevés, és mi ötezret, de itt már elkezdett gyanakodni, úgyhogy nem érdeklődtem tovább. Azt mondtam, hogy én hiszem, hogy a Földbolygó az nem valami lapos dolog, mert akkor a Tolvaj tanár úr mért mondta volna, hogy a kisgé mindenhol más, és az északi sark mért lenne sark (hisz így se az). Erre megörül, és azt mondja, fogalmam sincs, mi az istenről hadoválsz, de gondolkodsz, és ez tetszik. Nekem meg tetszett a szakálla, na és. Másnap mindkettőnket a Balti-tenger kötöttsapkás pirannyái elé vetettek, csuklónkon-bokánkon vörös spárga, köldökünkön zsír, de valahogy csak partot értünk Malmőben, mert mindketten okos embereknek számítottunk akkoriban.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy házibulin ráült a vadonatúj Jefferson Airplane-bakelitemre, én mégsem köptem le.

Walter von der Vogelweide

Aztán meg az is, hogy Walter von der Vogelweidétől vettem az első kabriómat. Merthogy az alvadt vérszínű kispolszkival fogadásból belehajtottam egy tűzoltó-készülékbe a High Streeten - csak azt nem tudtam, hogy „Kaszkovics Kázmér has just left the building”, ahogy a sárgaházban hajtogatta az egyik Tibor haverom. Így hát a kocsi totálkár, a karosszéria origami tárgyát képezte, bőrülés orrvérem beszívta, tehát a szerviz esélytelennek látszott. Mondom, nem szarakodom, ennek meg kell lennie: veszek másik autót. Az említett Tibi mondta, hogy a balhanyadik evenyún van egy fasza kis használt-autóker, oda menjek, ha ez történik. Rácsos ajtó, gázolajszag, tehát jó helyen vagyok, csak hol az ipse, ezzel a gondolattal nézek körül.  Aztán látom, hogy ott ül ez a Walter von der Vogelweide nevű forma egy kiégett belsejű, szétroncsolt chevin, és nagyban nézi a futórózsát, ami a szemközti tűzfalon kacskaringózik különböző amőba-formájú varjúhányás-pacák között. Egy szó, mint száz: réved. Köhintek, szevasz, hogy kéne nekem egy kocsi. Milyenre gondoltál, kérdezi azon a bánatos poétahangján, közben sem veszi le a szemét a futórózsáról, ami így utólag lehet, hogy inkább borostyán. Körbenézek, hogy milyen van. Mindenféle van (Wartburg, Moszkvics, Saab), de nekem nagyon megtetszik egy kishibás fekete kabrió. Rámutatok, na az snájdig lenne, ide vele, te borongós költő a tizenkettedik-tizenharmadik századból. Erre már leugrik a chevroletről, bemegy a kisházba a slusszkulcsért, visszajön, és dudorászik valamit. Mondom neki, Walter, neked erről fogalmad sincs, de te vagy az első blues-arc a világon. Közel nyolcszáz évvel megelőzted Robert Johnson-t meg mindenkit. Ilyen témájú szövegekkel, hogy elmúlás meg nők, ezzel a névvel, hogy Walter (többit elhagyod, max találsz valami hangzatos előtagot), és egy valamire való gitárral még híres is lehetsz, merthogy minnesängerként az új évezredben szarni fognak rád, előre szólok. Azt mondja erre, jó, majd meglátja, mert lantot látott már, de olyat, hogy gitár, még nem, az mi. Sóhajtok, hogy akkor ebből a pénzből menjél el a lemezboltba, vegyél egy Junior Kimbrough-korongot, és hallgasd azt, hogy máj májnd iz remblin. Ezt felelem, közben fizetek, ő meg dobja a kulcsot, aztán visszaül az autóroncs tetejére futónövényt bámulni. Legalább tudni fogja, miről szól a dal, gondolom magamban, aztán bepattanok a kabrióba és nagy port verve kihajtok az Vogelweide használtautó-kereskedés murvás udvaráról. 

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Együtt jártunk kungfuzni, de külön tanárhoz.