No meg olyan sztori is létezik, hogy Gustav Mahlertől vettem narkót. Az egy olyan korszak volt, hogy a kurva életbe, én veszek egy kis narkót, közben csóváltam a fejem, és belefúrtam az öklömet a babzsákszékbe, hogy senki se lássa. Dühös voltam, na, az vezérelt, a fiatalos és olthatatlan düh, meg a suliban az eposzt tanultuk, ami amúgy se érdekelt. Haver mondja, van ez a díler, menjek oda hozzá, azt vegyek narkót, ha már ez jár a fejemben. Odamegyek, fiatal fickó, úgy néz ki, mint bármelyik másik, de nem, ez a Gustav Mahler az énekkönyv végéről, akinek az arcára az egész kilencedik-tizedik-tizenegyedik évfolyam pólyás faszt rajzolt piros filctollal. Most az hiányzott róla csak, amúgy ő volt. Mondom neki, Máler, kéne a narkód. Néz rám, hogy így megismerem, de beszélni az még luxusszámba megy nála. Várok, aztán így folytatom, jaja Gusztáv, vágom, hogy ki vagy, zeneszerző vagy, dalokat írsz, szimfóniákat írsz, és talán énekfakton még tanítanak is, de aki csak azért jár be énekre, hogy a zongora alá dobja a békönszalonnát, miközben a tanár albán népdalt kísér, annak nem vagy más, csak egy fekete-fehér fotó vörös pénisszel. Mondanom sem kell, hogy ezek után nem volt könnyű feladat rábeszélni, hogy ugyan már, egy spanglit mégiscsak adjon, a rossz hírek ellenére. Ilyet kérdez, ki firkálta össze azt a képet róla, mondom, mindenki firkálta azt, de van egy rövid, szőke göndör hajú gyerek a tizenharmadikban, ha balhét akarsz, kezdd vele, plusz adj egy spanglit, ezt már csak így suttyomban tettem hozzá. Ad egy spanglit, köszönöm. Aztán az a kérdés merül fel, kell-e meszka vagy fetamin, ő már csak így mondja, konduktori lazasággal, de nem kell. Elteszem a spanglit, nem túl drága. Kíváncsiságból még odafordulok, két kérdésem van hozzá. Egyik, hogy oviban nem szopattak-e a neveddel, hogy amikor így ültél és bambultál, esetleg a szád szélén nyál folyt, a bajszos cseh-osztrák óvónő nem mondta-e, hogy jaj, kisfiam, ne legyél már olyan máler. Másik, hogy mért árulsz drogot dühös fiataloknak, akik pöcsöt firkálnak rád, ahelyett, hogy művet komponálnál nyugodt öregeknek, akik gramofon mellett tespednek és hintaszékben. Azt feleli, hogy egyrészt nem, másrészt azért, mert nem fizetik, és mert nem szeretné, ha úgy könyvelnék el, mint valakit, akit csak ősz hajú magatehetetlenek emlegetnek, meg hogy szeretne berobbanni a fiatalok körébe, és ez fűvel könnyebben kivitelezhető, mint komolyzenével. Jó, én azért bírom a zenéd, és ne bántsd a szőke göndör gyereket, mert haver. Azt sem tudom, hova jársz, kiáltja utánam, még szerencse. Meggyújtottam a spanglit. Sokan tarháltak.
Nyilván kérditek, honnan ismerem. Mellém ült és más volt a véleménye a Prodigy-ről, mint nekem, de ő fizetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése