Fernando Arrabal

Na aztán meg volt olyan is, hogy Fernando Arrabaltól tarháltam dohányt. Láttam, ott állt magányosan egy kamera jó öt-tíz méterre a rendezői széktől. Na, amellett volt ő. Cigit tekerni készült. Másnak híre-hamva sehol. Odamegyek hozzá lottyadt farmerban, banditaborostával a pofámon, mondom, Árrábál, adjál már nekem is egy szálra-valót, ha szépen megkérlek. Erre azt feleli, qué. Mondom tobákkó por favor meg hogy szelaví, azt már csak úgy áltművből. Kelletlenül bólint, és dohányzacskójából kikanalaz egy fejadagot a mutatóujja begyével. Sodord is már meg, ha leszel kedves, szólok hozzá, mikor felém nyújtja bütykös ujja begyét. Nem érti. Virulens szemöldöke haptákba vágja homlokát. Méreget. Azt habogom, papel de bláz, tökmindegy, csak léci sodord meg, mer’ én nem tudok cigit sodorni, jó lenne, ha ezt megértenéd, entiendes, viszem fel a hangsúlyt a végén. Volt idő, amikor tanultam spanyolul. Amúgy meg kurvára süt a nap, be kéne húzódni a kőfal árnyékába, de már nincs pofám erre is megkérni. Csípi a szememet a veríték, és reményteljesen várakozom. Előveszi a dohánypapírt, és elkezd sodorni egy cigit, biztos a magáét, így gondolkodom. Aztán eszembe jut, hogy hiszen én nem csak tarhálni jöttem, és előveszek a farzsebemből egy fekete szappant. Mutatom neki, de nem reagál, csak tekeri a cigarettát. Mondom, na, öregem, mit gondolsz, nem mutatna ez igazán fáintosan valami szürreális ródmúviban, nagytotálban, a főhős belsőmonológja alatt, mi. Vajon nem ezt a fekete szappant kántálnák a pincebogár-szagú ártmozik húsz évvel később. És a bereggelős torrentoldalak nem ennek a filmnek a vhsripjét szórnák szerte szét a világba, mégpedig azt a verziót, amit valaki még a nyolcvanas években vett fel videóra a szerb dunatévé éjjelkettes filmműsorából, és a felvételen minden félpercben borzasfekete csík futna fentről lefelé, és már megkékültek volna a kép szélei, és a csávó még szerb feliratot is eszkábált volna hozzá, amit egy jólszituált mozdulattal beleégetett volna a videókaziról bedigitalizált avifájlba, hogy a világon mindenki értse és örüljön, szóval szerinted mindez nem lenne, érek a kérdés végére. A cigaretta már a szájában volt, távolba révedve szívta, rám se hederített. El jabón negro, szóltam végül minden maradék emlékemet összeszedve. A kánikula mintha hagymát pucolt volna az arcomon. A spanyol szavakra Fernando rám, majd a fonnyadozó, barnás szappanmaradékra nézett, elvette, cserébe kezembe nyomta a dohányzacskót, és lassan elballagva behúzódott a kőfal árnyékába. Gesztusaiban az volt, hogy mi most a Viva La Muertét forgatjuk, baszd meg, és ne gyere utánam. Akartam mondani, hogy de hiszen nincs is itt senki, de már nem volt pofám a gesztusaira reagálni. Jó ideig ott maradtam a magányosan szobrozó kamera mellett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy családi fotóján strandlabdázom a háttérben.