Robert Smith

Aztán azért az is, amikor Robert Smith-szel ejtőernyőztem. Persze nem önszántamból: egy részeg pillanatomban leálltam snóblizni a sárgaházas Tibivel. Fogadni mertem volna, hogy hármat dug, és mertem is fogadni, de csak egyet dugott. Szerintem hármat akart, csak gyagyás, jó, számolnom kellett volna ezzel, meg hát ugye ott a „sose snóblizz gyagyással”-elv, de hát előtte megittunk egy liter diólikőrt, mit tehettem volna. Szóval csak egyet dugott, és nekem ugranom kellett. A széles és sűrű szemöldökű oktató ellentmondást nem tűrően egy terepszínű, fülvédős pamutsapkát húzott a fejemre, és másodmagammal felröpített a diliház papírmasé-erdeje fölé, amit az ápolthülyék építettek papírmaséból, áldozatos munkával, a maguk ápolthülye módján. Mielőtt felszálltunk volna a szottyadt körte-színű vadászgéppel, a széles és sűrű szemöldökű oktató nyakamba kötötte az ernyőt, és mutatta, hogy azt - ami kallantyú - semmiképpen ne húzzam meg, mielőtt ki nem ugrom. A másik formával eljátszotta ugyanezt. Tibi, te rohadék! Mikor már ötven méterrel tengerszint fölött manővereztünk, vettem csak észre, hogy Robert Smith ül velem szemben, a repcsi hátuljában voltunk, pufók padokon. Borzas haját sima kobakjára szorította a kötelező pamutsapi, hóna alatt szorongatott ejtőernyője narancssárga retikülnek látszott. Fekete szemhéjakkal meredt rám. Helló, szóltam meghökkenve, mond valamit, ha azt állítom, hogy kjúr? Bólintott. Kicsit morcos volt, de arcán nem a tipikus gót-morc tükröződött. Inkább olyannak látszott, mint egy pongyolán megformált, náthás Poe karakter, aki szemcseppre vár az esztékában. Te meg minek ejtőzöl, kérdeztem, miután bebizonyosodott, hogy a Kovács Robi. Azt felelte, nem érti, vagy valami ilyesmi. Akkor váj du jú peresút? Vagyis váj níd jú de peresút tu dánfoll? Tehetős akcentussal. Angolul válaszolt, hogy amennyire értettem, fogadott a Keith Richards-zal, hogy ki tud több rajzfilmhőst, és Keith nyert Goofy-val. Nem ismerted Goofyt, arcába röhögtem. Nem ismerte. Közben a széles és sűrű szemöldökű oktató, aki a gépet vezette, hátrabőgött, hogy lassan ugorhatnánk, dzsamptájm. Így figyelmeztettem, te Róberszmisz, aztán meghúzd azt a fogantyút, vagy kallantyút, vagy mi a szar az, különben a barátnőm rám lesz mérges, hogy mért nem szóltam. Azt mondta, örül, hogy van barátnőm. Hogy ennek most mért örül, nem jutott eszembe, de azért őszinte félmosollyal fogadtam. Majd kiugrottunk. Láttam, ahogy meghúzza a kallantyút, és kinyílik az ernyője, huh, így könnyebbültem meg, hogy ma sem hal meg Robert Smith. Meghúztam a saját kallantyúmat, és az én ernyőm is kinyílt, minő szerencse. Landoláskor letapostunk néhány szép szál papírmasé-fát, de kár, gondoltuk, de nem komolyan. Miután lenyestük magunkról az ernyőtartó madzagokat, Smith megkérdezte, nincs-e kedvem meginni vele egy sört pénteken az Ánusz Klubban. Pénteken szerelemben vagyok, vágtam ki diadalmasan, és marha büszke voltam magamra, úgyhogy hamar el is szaladtam. Mire visszaértem a sárgaházba, Tibi a zárt osztályon abakuszozott; megpróbálta bebizonyítani, hogy ő a jeti. A jelek szerint sikerült neki. A Cure másnap már koncertezett.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hetvenöttől hetvennyolcig együtt játszottunk a PJ Fight with Uncle Valentine nevezetű new wave-bandában.