Bartók Béla

Máskor meg az, hogy Bartók Bélával punnyadtam suliban. Egy ideig. Örökbecsű, szerdai faszlógatós duplalyukasóra keretében (a tesi felmentésnek innen is egy helót), virágokkal, tőgyekkel és selejtes popzenei idézetekkel telekaristolt faasztalra borulva bámultuk a műanyag pohár aljába ragadt, cukros-pimpós üledéket, a széklábra nyomott rágógumit, néha megrugdostuk a kávéautomatát és ledobáltuk a csajok acetonszagú vattáit a másodikról, hogy kié megy messzebb. Kitekert pózokban, korlátokba, oszlopokba, szemetesvödrökbe és tűzoltókészülékekbe csimpaszkodva bóbiskoltunk, miközben a másik asztalnál egy magenta műbőr-retikülös (s annak oldalára decensen felvarrt magyarzászlós) lány köcsögdudás technót bömböltetett telefonja kihangosítóján. Ez mi, kérdezte elcsukló hangon Béla, miközben fél bütykével egy fantáskupakot buzerált az asztal tetején (a kupakban valamiféle mondvacsinált jókívánság a gyártótól), kobakja pedig sziesztásan hátrabicsaklott a tér legtöbb elemével derékszöget zárva be. Olyan póló volt rajta, mint az elhíresült csegevarás, csak Kodály Zoltánnal. Köcsögdudás techno, válaszoltam artikulálatlanul, számban egy fél répás szendvics, melyet állkapcsom rezignáltsága végett nyálammal és nyelvem recéivel próbáltam feloszlatni, jó ideje. Amúgy azt tudtad, folytattam, hogy a műveid csak úgy vannak fenn torrenten, hogy vúden prinsz meg mirákulus mandarin, angolul - de szavakba öntött válasz helyett csak a zeneszerző emésztőnedveit hallottam zöngeni, nem helyeslő modorban. Meg hogy Cantata Profanán még csiszolnék, mondjuk ezt poénból mondtam, és hogy valami cseh prog-rock zenekar, ami játssza a Mikrokozmoszt. Jól van, prog-rock az jöhet, az új Hendrix-album is jöhet, remixelt Elvis meg tressmetálba hajló klezmer is jöhet, ha nagyon akar, még déenbé is jöhet, csak ezt a szart lőjük már le, utalt vissza a köcsögdudás technóra, ami utóbb észrevétlenül cimbalomra és viola d’amorére váltott malströmmel generált fűrészhullám-gépbasszusok és torzított demódobok keresztvizében. Amúgy tudok egy magyar népdalt, érdekel, kérdeztem, úgy van, hogy hej Dunáról, de leintett, hogy ismeri, és amúgy sincs nála diktafon, meg hangom sincs, szóval láttam rajta, hogy alapjában véve most erre nem kíváncsi. Aztán a lábhüvelykén pihenő kupakot egy laza, de heves bokamozdulattal az üvegablakhoz csapta, felpattant, és megfenyegette kihívóan dekoltált, bőrtatyós szomszédunkat, hogy ha még egy taktus lemegy abból a szarból (ő így hívta, amúgy koksz, vagy bajkál frenetik, vagy mi az opálos húgy volt az), akkor gégemetszést hajt végre rajta (a hölgyön) a szempillaspiráljával (a hölgyével), lefejti a szemöldökét (a hölgyét) és hitlerbajuszként visszaragasztja azon tömpe orra és flitteres felsőajka közé (a hölgynek), és még hasonlóakat mondott. De hogy, így a lány, ő szereti a magyaros dallamokat, és szerinte, ezzel védekezett a naiv böszme, ápolni kell a magyar kulturális örökséget, az elavult hagyományokat új kontextusba helyezni, hogy versenyt tudjanak tartani, hisz már így is ellepi az országot a sok, itt nem tudta folytatni, mert jóbarátom, a Béla, akinek a jobb kezeháta köztudottan volt csontos, olyan fonákkal illette, hogy hangja elcsukolni volt kénytelen, arca pedig pirkadni a minyonmázként lepattogzó alapozóréteg alatt. Ezután a zeneszerző, akinek a szeme ugyan vérben forgott, de annál kevésbé volt jártas a kor technikai vívmányainak kezelésében, őrjöngve kitépte a telefon akkumulátorát, megszakítva az ütőgardon, brácsa és fűzfasíp közélövetett goa-effektek folyamát, az akkut levetette a lányok acetonos vattái közé, a műbőrtáska sarkában délcegen fityegő magyar zászlót pedig letépte és (nagy dühében) megette. Ekkor jótékonyan kicsöngettek, és mi felbaktattunk a terembe. Ez mi volt, kérdeztem végtagjaimat harsányan ropogtatva. Igazságszolgáltatás.. Még abban a nagyszünetben felcsendült ugyanaz a köcsögdudás nóta, a sulirádió jóvoltából. De volt Jet is, az eggyel jobb.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Facebook-on kijöttem neki green sausage lady of the daynek, és lájkoltam.