Snoop Dogg

Korábban pedig már Snoop Doggal ijesztgettünk védtelen öregembereket. Legjobb móka természetismeret óra helyett; körúti shop, tipikus tizenegy órás marketpangás, csak a zsugori trottyosok jönnek a kakukkmintás műbőrszatyraikkal, hogy tejfelt, meg valami gyümölcsöt is a nagy melegben, egy halaszthatatlan kiló padlizsánt, meg gumitasakos szafaládé-granulátumot az unokáknak, szóval a balfasz-részlegről amblokk mindent random. Orrukon hajlott cvikker, hajuk szálán szúnyogháló, nyelvük alatt oltottmész-ízű porcképző tabletta - így totyognak, nincs is velük probléma, nem is volt. Ergó a probléma velünk volt; a természetórát menyétként szabotálva kiosontunk a nagykapun, irány az áruház jeligére, én meg sznúp, aki már akkor sem volt kevéssé gengszter, mint most gazdag. Mondom, te Kutya, mindig kíváncsi voltam, hogy pontosan mi is az a funky ass shit, szabad tudni. Yo, kezdte ipszilonnal a beszélgetést, a laza cuccos, ami konkrét, ami adja, ami zsírfa és kipörget pitába. Vágom, mondtam, de nem én. Közben megértünk a bolthoz, majd irgalmatlan szokásunkhoz hűen elbújtunk az önműködő ajtó és a pocakos teremőr közötti, műanyaggal bélelt falmélyedésben, és röhögtünk, ahogy az erős hatvanasok kicúgolt csukáikkal toporzékolnak a makrancos üvegajtó előtt, hogy vegye már észre őket az érzékelő, s táruljon a klimatizált szezám. Aztán mikor észrevétettek, és lehetőségük nyílt beszottyanniuk, én meg Dió-Dupladzsí (ahogy nálánál nem kevésbé gengszter környezetében hívatta magát) egy óvatlan kánikulai pillanatban, hirtelen felindulásból cincért a vállukra, csigát a hónaljukra, fehér cérnából font spermaszálakat ismertebb égtájak irányába kilövellő gumipókot a zsakettjükre, vagy zölden fluoreszkáló műtaknyot a kézfejükre gondosan, esetleg a hátukra ugrottunk. Erre már a védtelen öregemberek is, kivált az asszonyok, akik fejben rég a macskaeledeles pultok útvesztőjében kanyarogtak matyómintás minotauruszként, majd összeszarták magukat, épp-hogy-nem bekrepáltak, de mindenesetre összerogytak; a térdkalácsaikból reccsenve leváló vizenyős göbök üveggolyókként gurultak szét a szupermarket műmárvány csempéjén, be a tartós óvszerek és a mentolos habcsókok alacsony, de masszív polcai alá. Mi pedig csípőre tett kézzel röhögtünk, hogy mi bezzeg nem vagyunk ilyen öregek, és jogosan rappeljük, hogy formák vagyunk, akik hogyha akarjuk, minden pigmentünkre jut egy pina, meg hogy mienk a narkó, a likőr, a dollár, a hatalom, plusz mi állunk a világ legormótlanabb péniszének birtokában, ezért hogy velünk ne szarakodjon, aki kismennyiségű jót is akar magának. De aztán az ötödik rettenetes néni után epifániaszerű fellobbanással rádöbbentünk, hogy egyszer nekünk is beköszönt a protézis ideje, valamint narkó, likőr, dollár és pigmentek híján mi is hubbabubbáért fogunk libasorban botorkálni az unokáinknak, döglött hal húsáért pedig kedvenc perzsamacskánknak, ha már nincs ki lemenjen, hacsak agyon nem lő a pirosnál egy teherautóból kihajoló, elégedetlen férfi, vagy idő előtt meg nem halunk écben. Ezért az ötödik rettenetes néni után serényen összegyűjtöttük a szétgurult térdkalács-gömböcöket, visszaadtuk őket jogos és mozdulatlan tulajdonosaiknak lábbal felfele, és szatyraikat kölcsönkérve, céltudatosan bevásároltunk nekik: tíztucat Melba-csokit, brokkolikrémes pogácsát, tasakos italport, kecsapot, félrerántott hajtűkanyart, amit csak kértek (a balfasz-részlegről amblokk mindent random). Ezután hova, kérdeztem Doggot, aki Microsoft Sam hangján motyogta egy Doors-szám szövegét. Bárhová, csak attitűddel, válaszolta. Segítőkészségéről hallgatott a város.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az Ain’t No Motherfuckin’ Gangsta Ho Knockin On My Apartment’s Door című számában én voltam a fícsöring (oka: János Kórház, Timbaland fekvőgipszben).