És akkor még szó sem esett azokról az időkről, amikor Ludwig Wittgensteinnel paradicsomot hámoztam a cambridge-i vasútpályaudvaron. Én és a filozófus. Épp elégszer gondoltam arra, milyen lehet egy vérbeli osztrákkal, akinek kenyere a töprengés, vagyis jelentős mennyiségű és volumenű rágondolás lót-fut az agyfele tekéiben, egy ilyennel hogy mondjuk tapicskolni a szezámmagban vagy hurkát tölteni, miközben figyelni a juhot, ahogy lógatja a fülét és mentolos fogkrémmel gargalizálni. Ekkortájt lakókocsiban éltem egy a valóságból többtíz köbméternyi űrtartalom-hasábot kiszaggató és öntestével eltulajdonító, viking-léptékű asszonnyal, akinek vöröshagyma-színű pikkelysömör-réteg borította a nyolcvanöt százalékát, és meztelenül fürdött. Magyarán életem nem épp legmakulátlanabb periódusában történt az incidens. Mikor a hölgyből épen maradt tizenöt százalék ficcent csak elő a filodendronos frottírkötény, a medveszínű rakott szoknya és az abortusz-szagú répaharisnya alól, lehetőségem nyílt tanulmányozni Ludwig barátom műveit, aki aznap érkezett Angliába, és amikből egy fallosznyi szót, annyit se volt idegem felfogni. Agyvizem felmentével fogtam hát hat-hét darab krumplit, fogsz te a jó druidapöcsű, hadtápos nénikéddel bolondériázni, motyogtam zabolátlanul, hogy a tárgy formája nem más, mint az összefüggésekben való előfordulás lehetősége, naná, nyilván, ha írni akarnék, ilyesmit írnék én is, hogy közöm se lehessen hozzá később, ilyen ideges voltam. De a rákos húgynak nem tudsz te is, hogy kutyákról meg macskákról, ahogy az összes normális, valamire való író, forrtam magamban, de ekkor már kiértem a pályaudvarra, és láttam, ahogy szál le a Ludwig nagy peckesen az érkező vonatról. Odasiettem hát, hogy Witti, vagy ahogy neveznek a nagyokos docenspajtásaid Linzben, vagy ahol, mit érdekel, ne gondolkodj, hanem hámozd meg ezt a hat-hét krumplit, vagy mi ez, bassza meg, paradicsomot hoztam, hogy akkor, tessék, és felédobtam hatot-hetet. Azt mondta, meghámozza, ha én is hámozok kábé, itt gondolkodott, négyet, merthogy ferplé meg nem ismer. E szellemben leültünk a cambridge-i padozatra és hámozni. Krumplit akartam, mondtam neki búsan, hogy aztán végül megkérdeztem, mit jelent az, amit ír, fennforgásról meg esetről meg lehetőségről, mert nem vágom. Azt jelenti, ami oda van írva, pöffent elő a nem túl jelentőségteljes, ellenben baszott idegesítő válaszbuborék. A továbbiakban sem sokat beszélgettünk. Azon pár alkalommal, amikor elképzeltem, milyen lehet egy magaféle észlénnyel takonybuborékot fújni, sajtot vásárolni vagy megnézni egy Nascar-futamot a sportegyen, valami ilyesmire jutottam, mint amit ekkor éreztem: uncsi volt. Unatkoztam. Ludwig is unatkozott. De szar. Amúgy még lassan is hámozta, úgyhogy végül bevállaltam az ötödik paradicsomot is, csak legyen már vége. Ő megköszönte, és összébbhúzva magán citromsárga esőkabátját, szép napot, és elment az egyetemre. Én, hónom alatt hét egészben-hámozott paradicsommal, visszabaktattam debella lakótársamhoz, aki épp lejárt lazackrémmel kenegette viszkető homloklebenyét. A lefejtett paradicsomhéj kupaca pedig, mint valamiféle fölösleg-monumentum, még most is őrzi a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusának elfecsérelt perceit a cambridge-i pályaudvaron, persze, csak ha egy kósza szellő arrább nem sodorta, és szét nem szórta a héjakat, ahogy ennek lennie kell. Így van ez; vannak olyanok, akik egyszerűen nem arra teremttettek, hogy Nascart nézzenek. És ez viszont is igaz.
Nyilván kérditek, honnan ismerem. Az ötvenes években mi voltunk a Pápa jobb keze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése