2010. szeptember 29., szerda

Christian Morgenstern

Utóbb rákövetkezőleg Christian Morgensternnel pucoltam madárházat egy müncheni állatkertben. Úgy ődöngtem akkortájt, mint poszméh a lampionban - kenyéren és száraz tejen éltem a külvárosban egy svájci származású takarodóművésszel, akinek a bal szemöldökén felül valamennyi fogtömése is ottveszett a verduni vérszivattyúban, ahogyan maga emlegette azt a másképpen soha meg nem nevezett eseményt, ami múltjának legsötétebb, s leg-önnönmaga-alá-temetettebb epizódjaként vett részt élete korántsem hangosfilmjében. Rossz nyelvek szerint fogtöméseit robbanós cukorkákra cserélte, miután sehol nem sikerült tininindzsaként gyökeret vernie. Vele laktam, s már az eddigiekből is kristálytisztán kiviláglik, hogy az ürge (svájci vére zubogásán felülkerekedve) pénzt oly nagyívben nem tudott s akart keríteni, hogy szórta. Ezért álltam be állatgondozónak, amely munkakör leginkább az állatkert azon részeire terjedt ki, amely annak lakóit körbevette - tehát minél inkább volt az állat, annál inkább volt az állatkertből kihasított tér (űrmértékben is kifejezhető, gyermekded öntőformája a valóságnak), amellyel nem kellett foglalkozni; amúgy meg kiganézni az egész kurva állatkertet, rinocérosz-reteráttól pókvályúig, makákó és gömbhal hugyában-fosában gázolni, már elnézést, mint a híres partraszállás. És ugye, ahogy a híres német mondás is tartja, minden állatgondozó ketten van csak igazán; így került mellém egy fura-bajszú pasas, aki úgy suvickolta a madárház parkettáját, ahogy más húslevest eszik vagy máglyahalált hal. Időről időre ki-kirángatta a tölgyfa-lécekbe ékelődött horgas papagájcsőröket, és kikaparta a padlórésekbe ragadt fióka-szárnypihéket, melyek a délelőtti óvodáscsoportok szétdobált autósrágó-hagyatékával összetapadva olyan benyomást keltettek, mint hirtelen önállóságukban pelyhedző szőrzetet növesztett, kiszaggatott kaméleon-agyak és szívek. Én magam keselyű-ürülékbe csontosodott karmokat és méregfogakat szortíroztam éhbérért - lyukas szandálomon átszivárogtak a zugdohányos baglyok sárgás-fekete köpetpocsolyái. Te, Krisztián, mondom egy éktelenül görbe sólyomkörmöt pörgetve ki a madárház résre hagyott üvegajtaján, hogy te ilyen állatos verseket írsz, bizony jól tudom. És akkor mi van, kérdi erre ő, hüllő-agyvelőt hámozva. Hát úgy semmi, csak mondtam. Kapirgálás rezonált a parkettában, néha fölvijjogott egy kurva ölyv. Én szeretem őket, folytatom aztán, a verseket, szerintem jók. Nem érkezik válasz. Ekkor a madárház résre hagyott üvegajtaján ló dugja be a fejét, s ugyanebben a pillanatban a háttérből „ne lazsáljatok, szarháziak, mert szargalacsint se kaptok” rivall felénk az állatkert-igazgató rekedtes motollahangján. Ezután a ló lelép. Inkább hallgatunk. Szar egy meló ez, terelem a diskurzust, ellenben nincs-e egy szendvicsed talonban. Van neki - félbehajtott kifliben kétötöd szalámi, harmatos káposztalevél, medvesajt. Ettünkben apró celofángolyócskákkal dobáljuk a hullámos papagájokat, akik ízes németséggel szajkózzák az igazgató iménti szavait. A legnagyobb begyű jószágra hegyes cölöppel támadunk, de feljebb repül és pöcsöt kiált. Holnap felmondok, szólt Morgenstern, és így is tett, még aznap. Nem örülök, hogy nem tudtam vele hosszabban elbeszélgetni, mondtam magamnak hazafelé és magamban kerestem a hibát. Mire hazaértem, a takarodóművész fölszívódott - csak egy frigóra ragasztott cetli bizonyította, hogy élt valaha egyáltalán. Azt írta, fölcsap vándorszínésznek, vagy megkeresi a szüleit, esetleg az Etna mellé költözik, és van muffin a hűtőben. Dehogy volt. Másnap fölmondtam én is.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Tizenegyedikben együtt fogalmaztunk kiáltványt, mely szerint ha továbbra is annyi Matt Biancót játszanak a gimnáziumi iskolarádióban, mint eddig, annak nem lesz jó vége.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése