Lorenzo Lamas

Aztán meg Lorenzo Lamasszal malmoztam a Sosztakovics-téglagyár udvarán. Ott melóztunk korábban, na és? Ő ugyanúgy le volt égve, mint én, és amikor az emberek ugyanúgy vannak leégve, ahogy mi is voltunk, akkor a Sosztakovics-téglagyár kapuja mindig nyitva áll. Déltől egyig volt téglagyári szieszta - ilyenkor kiültünk az udvarra, egy rönkhöz ketten, téglagyári sámlikon. Én kiterítettem a szarvasbőrre hímzett malomtáblát, ő meg felrakta a korongokat. Egyfolytában csiki-csukizott. Mondtam is neki, Lorenzó, nem zavar, hogy láma a neved többes számban, ahhoz képest hogy a rosszfiúkat osztod tarkón-pofon puszta kézzel, lehetne valami menőbb neved is. Azt felelte, a lámát két l-lel írják, és még mindig jobb, mint az emu. Ezen a ponton eszembe jutott Emuka néni, egy távoli, sose-fiatal rokon, aki állandóan az arcbőrömet ráncigálta, mikor ovis voltam, aztán amikor általánosba jártam, majd gimnáziumba, és végül egyetemre, de még amikor sztriptízbárokba jártam, akkor is állandóan az arcbőrömet ráncigálta. Aztán szélütést kapott, és még legalább öt évig ott ült a hintaszékében, szótlan ragyákkal, nyálcsordultáig. Ekkor valamit elnézhettem, ugyanis Lamas diadalittasan a rönkre csapott, és győzelmét hangoztatta. Mondtam, ez csak malom, úgyhogy csak ne legyél olyan büszke, igyunk egy sört, mondta ő erre, és ittunk egy sört. Hollywood-ról kérdeztem, meg hogy mért küzd mindig óriáspókokkal atlétatrikóban, de nem volt mit mondania erről a témáról. Izmos testével itta a sörét. Nem vagyok büszke rá, hogy egy ilyen izmos testű béfilmsztár megvert malomban, úgy látszik, az állandó csiki-csukijával kifogott rajtam. De legalább nem ráncigálta az arcbőrömet, és ez is valami.  

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Hasonmásversenyen holtversenyben hatodikak lettünk.