Giacomo Matteotti

Na meg aztán hogy Giacomo Matteottival együtt tömlöcbe vetettek az uzuk. Gőzöm sincs, kik az uzuk, és ezeknek van saját tömlöcük, szerintem furcsa. Hogy mért vetettek ezek a maguk uzu tömlöcébe, azt nem értem, pedig én csak vártam a kebabosnál, lassan készülő kebab volt, megesik az efféle, és egyszer csak zsákot húzott fejemre az egyik arcafestett, bocskoros uzu, és (remélem) uzu nyelven sipákolva vontatni kezdett, fényes nappal volt. Amikor a tömlöcben az uzu végre levette a fejemről a zsákot, és elmesélte, hogy hugá hugá oszternyák (durva uzu elhallgattató szleng), Matteotti már ott volt - törökülésben ült egy zöldre mázolt ikeás faládán és ropogtatta az ujjait. Mondom erre, Dzsiákomó, már te is uzuk foglya lettél, te tiszavirág-életű karakter az olasz fasizmus hajnalán. Bólintott, mert azt hitte, kérdezem, és az olaszokról alkotott jogos sztereotípiához méltóan, keservesen tésztáért kiáltott. Erre egy, az előzőnél kalaposabb uzu jelent meg a bambuszrács előtt, ötös Galatasaray-mezben, és nyakon lőtte magát nyugtatópisztollyal. Nem tudom, hogy mindezt demonstrációként tette-e, mintegy reflektálva a szocialista „tésztát”-felhívásra, vagy csak ügyetlen. Akkor kinyúltam a bambuszrácson, kivettem a félájultan motoszkáló uzu zsebéből a kulcscsomót, és mutattam Matteottinak, hogy nézd csak, kulcs. Erre kijelentette, hogy tészta híján nem hajlandó agyonlövetni magát, de hát figyelj már, ezek még nem a fasiszták, csak az uzuk, úgyhogy lenyugszol. Nem értette, mondta, uzuk, kérdezte. Uzuk. Leszállt az ikeás ládáról, és kiroppantotta a nyakát. Kik azok az uzuk? Hát ez az, hogy mit tudom én, viszont megvan a kulcs, és újra felmutattam, hogy megvan. Homlokon csókolt, és azt tanácsolta, hogyha ezek valóban nem a fasik, akkor innét menjünk a hányásba. Mivel ezek valóban nem a fasik voltak, mentünk, nem is kellett a kulcs, kifértünk a bambuszrudak között. Másnap olvasom a címlapon, hogy az uzu a Dnyeper folyó török neve és majdnem egy kínai gyümölcs. Jól átvertek minket.

Nyilván kérditek, honnan ismerem. Valentin nap, 1919.