Aztán volt olyan is, hogy együtt ittam Louis Armstrong-gal. Egy füstös kis kocsmában futottam bele Amsterdam vagy Koppenhága belvárosában. Kérdeztem, mit keresel itt, cimborám, te Szacsmó, de nem tudta megmondani, mert tele volt a szája szotyival. Aztán ittunk öt bourbont meg egy felet. Ő csak a „What a Wonderful World” szavait használta. Kérdeztem, hogy ez a dal van-e az Óz a csodák csodájában, amire az asztalra csapott. Az asztallap fölrepült, fél bourbon az ölembe folyt, és egy sörnyitó állt a nyakamba. Ennek körülményei homályosak. Ezután - csak hogy tetézzem a bajt - még megkérdeztem tőle, hogy nem-e ő járt a holdon, vagy nem-e rokona-ismerőse annak, aki járt a holdon. Erre taknya-nyála összefolyt, és felém hajított egy pici kaktuszt, amit amúgy az egész történet alatt magánál dédelgetett. Az inas képű, holland, netalán dán pincér eközben restelkedett az iménti incidens miatt. Egy ízléses, kockás szalvétával próbálta felitatni a véremet - mely a nyakamból lávaként spriccelt a kocsma legkülönbözőbb pontjai felé -, de nem adtam neki borravalót, mikor távoztam, mert ronda volt a nyakkendőtűje. A trombitás azóta megbocsátott, és engesztelésül, hogy olyan sok vért vesztettem miatta, küldött két jegyet, amit nem kaptam meg.
Nyilván kérditek, honnan ismerem. Egy hentestől vesszük az orját.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése