Volt, amikor Néróval reggeliztem. Fél kilencre járhatott. Tisztán emlékszem: kicsesztük a kempingszékeket a Circus Maximus elé, a strandszandálos törpeszolgák lapostányéron hozták a velősrántottát, a nap tűzött, mint a hétszentség. Friss harmat és keresztényüldözés illata terjengett a levegőben. Az én székem billegett egy kicsit, de nem szóltam neki. Ő elpöccintett egy darab csipát, és nyugodtan evett. Szemben füstölő épületet pillantottam meg, de azt mondta, semmi köze hozzá. Tekintélyes hangjába - érthető okokból - velősrántotta sercegése vegyült. Mikor végeztünk a reggelivel, felállt, s méltóságteljesen közölte, hogy rendkívül sok a teendője még - beszédek korrektúrázása, alkalmatlan katonák megjelölése zsírkrétával, korai ebéd Flavius prefektussal, meg aztán valami kétes hírű unokaöcs is bejelentkezett egy kupa borra, ilyesmiket említett - így hát nem időzhet tovább velem. Mondtam neki, te vagy a császár - rég óta tegeződtünk -, és örülök, hogy egyáltalán együtt reggelizhettünk. Kérdezte, mit fogok ma csinálni, amire azt feleltem, hogy papírrepülőket fogok hajtogatni. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értette, mindenesetre sok szerencsét kívánt, és intett a strandpapucsos törpeszolgáknak - akik egy nádtető alatt ultiztak -, hogy vigyék vissza a tányért és az evőeszközöket az étkezőrészlegre, a Domus Aureába. A törpék célratörő mozdulatokkal végezték a dolgukat. A kempingszékeket mi magunk csuktuk össze, egyet-egyet a hónunk alá vettünk, s rövid, tartalmas biccentéssel megindultunk napi teendőink felé.
Nyilván kérditek, honnan ismerem. Kissrác korunkban sokat teniszeztünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése