Egyszer meg Luigi Galvanival végeztem közmunkát. Eskü. Emlékszem, narancssárga fényvisszaverő mellényben és karalábézöld overálban szedegettük a csikkeket Bologna utcáin. Körülöttünk tombolt a híres, tésztaszagú kánikula. Ahogy megtöröltem a homlokomat, megkérdeztem, Luidzsi, mit tettél, hogy most csikket kell szedegetned, te nagy rusnya tudor. Kétéltűek kínzásáról magyarázott. Engem azért ítéltek el, mert elloptam egy borókabokrot a Villa Cassarini gyümölcsöskertjéből. A bokrot visszaásták, és rám adták ezt a világító cuccot. Két hétig szedtük a cigarettacsutkákat reggel héttől délután ötig kis barna papírszatyrainkba. Az ember nem is hinné, mennyi ember dohányzik Bolognában, mondtam a lángésznek, aki prüszkölt, majd egy járókelő nyakába ugrott, és püfölni kezdte az oldalbordáját. A járókelő levetette magáról, és hangos dzsuzeppézés közepette elfutott. Mikor megkérdeztem, ki volt az, szemrehányóan azt mondta, hogy Volta. Alapjában véve nem sokat beszélt, a szavainál többet izzadt, néha megcsúsztam a hátrahagyott tócsáiban. Aztán amikor letelt a két hét közmunka, azt mondta, hogy jó volt velem dolgozni, és örül, hogy összefutottunk. Mondtam neki, hogy részemről a szerencse.
Nyilván kérditek, honnan ismerem. Eggyel alattam lakott.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
"hangos dzsuzeppézés közepette elfutott" - ez jó. :D meg a tésztaszagú kánikula is.
VálaszTörlés